A mi kis családunkban mindig is én voltam az akinek be nem áll a szája, aki ismer és/vagy a vlogot is követi az most egyetértően bólogat. Írásban sem volt ez másképp... Eddig! Ugyanis a mai írás, és reményeim szerint még sok-sok további, Kincsem tollából érkezik. Fogadjátok sok szeretettel!

3 évvel ezelőtt…

Reggel 7 óra 5 perc van. Az egyre hangosodó madárfütty jelzi a telefonomon, hogy ideje felkelnem. A végtagjaim sajognak a kimaradt edzések, az ülőmunka és a 13 kg-os gyermekem folyamatos emelgetése miatt. Nyújtózom egyet és rutinosan felülök az ágyban, nehogy vissza csalogasson az álom.

Szétnézek a szobában, amit rögtön meg is bánok... A ruhák halmokban, a piperék között káosz uralkodik, kint meg már megint esik az a fránya eső. Egyedüli enyhülést a hangulatomban az okozza, amikor a tekintetem megakad a nyitott szájjal alvó szerelmeimen.

Milyen békésen alszanak.

A kislányom ma éjszaka is átmászott hozzánk. Hihetetlen alvó pózokat tud felvenni. Most a lába éppen a Levi torkának feszülve, miközben a feje az én párnámat foglalja (így már értem miért nem fértem el). Nem a legideálisabb tudom, de semmi energiám nem volt az éjszaka közepén kikelni az ágyból és végigjátszani a huzavonát a kisasszonnyal. Legalább fél óra mindig mire ráveszem, hogy a saját ágyában maradjon. Nem baj, majd holnaptól szigorúbb leszek – gondolom naivan.

Jöhet akkor a reggeli rutin. Kávé feltéve. Levit ébresztget, gyors rendrakás a nappaliban, Levit megint ébresztget, mosogatás, szendvics készítés, újra Levi kicsit erélyesebben (most végre fel is ébred, de a gyerek is), reggeli szétpuszilgatás, átöltöztetés, sietve felöltözés, érzékeny búcsú a kisbabánktól, akivel kb. 10 percnyi értékes időt tudtunk eltölteni ma reggel is, aztán a Levitől is és indulás munkába, ahol két ember munkáját végezhetem vezető beosztásban, egy ember fizetéséért. Juhéééé!?

Este persze hulla fáradtan esek haza, és minden elfekvő energiámat próbálom a a családomra fordítani. Jöhet a meseolvasás, lakásban sikítva kergetőzés, és táncolás a nappali közepén. A lakás úszik, de az ráér hétvégén is. Levi összefoglalja a napját, én pedig minden erőmorzsát összeszedve próbálok koncentrálni, hogy oda tudjak figyelni rá (több kevesebb sikerrel). Hirtelen este 8 óra lesz. Jöhet a fürdetés, altatás, ha pedig nem alszik be egyikünk se az altatás során, akkor végre egymásra is tudunk szánni egy-két órát mielőtt kidőlünk, hogy másnap újra kezdjük az egészet.

Sokat merengek, hogy juthatott idáig a világ. Vajon tényleg ennyi lenne? Mi értelme van gürcölni napi 8-10 órában valakinek, aki aztán többek között a mi munkánkból meggazdagszik, míg mi jobb esetben annyit keresünk, hogy kényelmesen megéljünk, miközben alig látjuk a szeretteinket. Ha mindazt a munkát, amit a jelenlegi munkahelyeinken elvégeztünk inkább az álmaink megvalósításába fektettünk volna, akkor vajon hol tartanánk most?!

Mi az, ami visszatart minket? Mitől félünk?? Miért ragaszkodunk annyira az úgynevezett biztonsághoz? A biztonság csak egy illúzió, ami mögé bújva elrohan mellettünk az élet. Bármikor kirúghatnak, bedőlhet a gazdaság, háború törhet ki... Ha holnap el kéne hagyni az otthonunkat örökre, akkor mit vinnénk magunkkal? Talán az a pár dolog, ami erre a kérdésre eszünkbe jut, azok amik igazán fontosak.

Talán nem kéne félnünk feladni a többit, és a plazma tv-t élményekre cserélni. Élményekre, amik örökké velünk maradnak.

Egy huszadik pár cipőt bármikor vehetünk, de az időt, amit közösen is tölthetnénk, utólag nem hozhatjuk vissza.

Miért ne élhetnénk az álmainkat? Miért gondoljuk, hogy a felnőttkor egyet jelent a beletörődéssel? Azért mert mások is így csinálják?! Tényleg ez a példa az, amit a gyerekeinknek közvetíteni szeretnénk?

Hát én nem.

Én azt szeretném, hogy legyen időm és energiám a saját gyerekemre; hogy kiegyensúlyozott szülőkkel nőjjön fel, akik szeretik és tisztelik egymást. Szeretném, hogy utazzon és világot lásson, hogy lássa a különböző kultúrákat és az értékrendszerét ne a tárgyak határozzák meg. Szeretném, ha majd ő is beleszólhatna abba, hogy hol eresztjük le a gyökereinket. Szeretném, ha nem mások nevelnék. Szeretném, ha közös élményeket gyűjtenénk, amiből utána táplálkozhatunk. Nem. Nem is a szeretném a jó szó, ez nem fejezi ki igazán a mélységét. Tudom és akarom, hogy így legyen minden nehézségével együtt.

Igen, nehézségével. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy nagyon sok munka és elhivatottság kell ahhoz, hogy az ember felelősséggel fel tudja építeni egy ilyen élet körülményeit. De már itt állunk a szikla peremén – az elhatározás megtörtént – ugrunk hát az ismeretlenbe.

Hiszem, hogy a közös családi életünk még csak most kezdődik el igazán. Reményeink szerint nagyon szép helyek várnak ránk, sok felejthetetlen élmény és némi bénázás is bizonyára, de ez így van rendjén.

3 évvel, sok felejthetetlen élménnyel és némi bénázással később…

Reggel 6 óra 5 perc van. Az ablakon beszűrődő madárcsipogás jelzi, hogy reggel van. Az izmaim kellemesen sajognak a tegnapi edzés után, bőröm pedig tapad a párás melegtől. Nyújtózom egy nagyot és mielőtt kinyitnám a szemem, végiggondolom miket szeretnék ma mindenképp megcsinálni. Felülök az ágyon, nehogy vissza csalogasson az álom és szétnézek a szobában…

A monotonul pörgő mennyezeti ventilátor árnyéka töri meg a szobában a fényeket; a piperék közt káosz uralkodik és a három előkészített bőrönd jelzi, hogy hamarosan ideje továbbállnunk.

Tekintetem megakad a nyitott szájjal alvó szerelmeimen. Milyen békésen alszanak. A kislányom ma hajnalban rosszat álmodott és átjött hozzánk. Hihetetlen alvópózokat tud még mindig felvenni. A lába éppen a Levi torkának feszülve, miközben a feje az én párnámat foglalja (így már értem miért nem fértem el). Mindig megdöbbenek mekkora már ez a lány. Eszembe jut, hogy ha ilyen ütemben nő, bizony már nem lesznek sokáig hasonló átsurranások. Egy puszit lehelek a homlokára. Óvatosan, nehogy felébresszem.

Indulhat akkor a reggel. Az elengedhetetlen zöld tea elkészítése után – kihasználva a zavartalan csendet – nekiesek a munkának. Ezek a kora reggeli órák a legproduktívabbak és nagyon élvezem, hogy úgy indíthatom a napot, hogy egy jó nagy adagot ki is pipálhattam a „to-do” listámról. Közben a szemem megakad a pontos időn, és egy nem túl gyors fejszámolás után, ami alatt realizálom az időeltolódást, megbizonyosodom róla, hogy itt az ideje Levit is felébreszteni.

Szóval, Levit ébresztget, gyors rendrakás a nappaliban, Levit megint ébresztget, mosogatás, zuhany, újra Levi kicsit erélyesebben (most felébred, de a gyerek is), reggeli szétpuszilgatás, átöltözés, reggeli készítés és folytatódhat egy újabb etapnyi munka. Ez már nem 100%-ban zavartalanul, de még így is produktívan.

Mire legközelebb hátranézek a nappali már Lizi fantáziaországává transzformálódott (azaz minden négyzetcentiméteren játékok vannak szanaszét). Miután megkérdezem, Lizi beavat a babák körüli történésekbe. Megdöbbentő részletességgel ecseteli, hogy melyik baba kit reprezentál és, hogy milyen fontos küldetésen kell részt venniük vagy milyen égető problémát kell megoldaniuk. Persze rögtön rá is döbben, hogy ezek megoldása sokkal, de sokkal fontosabb, mint hogy nekem meséljen, úgyhogy gyorsan le is ráz annyival, hogy „bocsi Anya de most mennem kell”.

Újra visszafordulok hát a tennivalókhoz, épülnek-szépülnek a projektek. Egyelőre még ezer dolgot szeretnénk egyszerre, de tudom, hogy ez majd ki fog alakulni. Ismét megüt a felismerés (mint mostanában hetente többször), hogy pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. No nem fizikailag – bár az sem az utolsó – hanem, hogy a helyes úton. Hálás vagyok.

A gyomrom korgása visszaránt a valóságba, de mielőtt nekiállunk az ebédnek, beiktatok egy gyors jógát, hogy megnyújtsam a tegnap megerőltetett izmokat.

Lizi izgatottan sertepertél körülöttem. Ismeri már a menetrendet és tudja, hogy ebéd után közös elfoglaltság van. Miután megunta a babák körüli kalandokat, délelőtt szebbnél-szebb rajzokat gyártott. Megcsodálom a mesterműveket és rögtön feltűnik, hogy mindegyiken szerepel valamiféle írás is. A szokásos „Lizi”, „Anya”, „Apa” mellett, feltűnnek az újonnan tanult szavak is, sőt, még egy-két angol szó is, amit apával tanultak.

Jó érzés napról-napra részese lenni a fejlődésének. Ma tudományos kísérletek következnek, amiket imád. Annyira elmerülünk abban, hogy megnézzük melyik, a lakásban talált tárgy süllyed el vagy úszik a víz felszínén, hogy fel sem tűnik az idő múlása. Egyedül a nagy meleg jelzi, hogy elérkezett a napunk kedvenc része.

Apát kirántjuk a laptop mögül és már készül is a csapat csobbanni a medencében. Gyors leltár: Felfújhatós unikornis, törülközők, úszószemüveg apának, naptej és már mehetünk is. Tökéletes átvezetése a napnak. Egy órányi úszás és játék után, bizony az éhség is megjön, úgyhogy összekapjuk magunkat, hogy keressünk valami harapnivalót.

Nekem eszembe jut a pár héttel ezelőtt kóstolt pulled-pork szendvics és már meg is van az úti cél. Még jóformán be sem tesszük a lábunkat az ajtón, Lizi már el is tűnik az étteremben található játszóházban, ahol – mire az asztalunkhoz érünk – már meg is találta az éppen aktuális játszótársát. A közös nyelv hiánya nem jelent akadályt abban, hogy pár percen belül már hangosan kacagva kergetőzzenek a játszórészen. Mi pedig Levivel nyugodtan belekezdhessünk a megszámlálhatatlan nagyon fontos dolog egyikének megbeszélésébe.

Sokat merengek az idáig vezető úton, az elmúlt három éven. A megküzdött csatákon, a sokszor meghúzott nadrágszíjon, a millió tanácskozáson, keresve az ideális következő lépést, a nehéz perceken, és persze az apró sikereken, amik kellettek ahhoz, hogy most ott lehessünk ahol; de nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnám azt, hogy maradéktalanul megérte, hiszen ebben az úton-létben végre azt érezzük: hazaérkeztünk...