- Szerintem ezek nem tudják, hogy itt chillezni is lehet...

Ez a gondolat fut át az agyamon, amint a két srácot nézem, akik a vízben, tőlem kb 30 méterre küzdenek egy kitesurf vitorlával, de az makacsul újra és újra a tengerben köt ki.

Továbbsiklik a tekintetem, kicsivel mögöttük, a hullámtörők vonalában a víz megmagyarázhatatlanul türkizkék, olyan, amire a székely paraszt bácsi csak annyit mondana, hogy "márpedig ilyen szín nincs".

Kicsivel beljebb, a nyílt, mélykék vízen egy kisebb csónak robog át, viszi az utasait snorkelezni, vagy delfineket nézni, vagy ki tudja milyen más "kimerítő" dolgot csinálni. Valamikor majd mi is elmegyünk, de ez nem az a nap. A mai nap a szégyentelen semmittevésé, és az efféle tevékenységeknek még a gondolata is fárasztó.

Alig egy fél órája fejeztük be az ebédet, és annak rendje és módja szerint szétfolyunk a nyugágyon, a 40 fokban, a Karib-tenger partján, gondosan ügyelve, hogy minden mozdulat, amit teszünk, megérje a belefektetett energiát, amiből így a tomboló kajaflash közepette amúgy sincs sok.

Közben feltűnik, hogy pár helyi arc már egy ideje lézeng körülöttünk, figyelve, hogy mikor hagyjuk őrizetlenül az asztalon hagyott értékeket, hogy lecsaphassanak rájuk. De arra még várniuk kell, én innen egy darabig fel nem kelek (nem mintha nagyon tudnék), és amúgy is, mindjárt itt az ebéd utáni kávém.

Amit mellesleg már kb 20 perce megrendeltem, de őszintén szólva nem tudom hibáztatni a pincért, ha ilyen helyen dolgoznék, valószínűleg én sem sietnék sehova. 

A tengert bámulva, halvány mosollyal az arcomon eszembe jut a kérdés, hogy vajon miért csak most, két héttel a megérkezésünk után jutottunk le a partra, majd azzal a lendülettel meg is magyarázom magamnak, hogy hát ugye az első pár napot elvitte a pecókeresés, az utána következő párat a beköltözés, aztán meg jött a hurrikán.

De végre itt vagyunk, és most döbbenek csak rá igazán, mennyire hiányzott a tenger közelsége. Ezen a gondolaton felbátorodva összeszedem maradék erőmet és Caipirinhámat (ez utóbbiba kb annyi rumot sikerült tenni, mint egy epres-banános Kubu-ba, de hiába, a showbiznisz már csak ilyen) és feltápászkodom, hogy lesétáljak a vízhez. Menet közben összeakad a tekintetem a pincérével, és bár nem sok maradt meg mára a vendéglátós éveimből, de azt, ami átfut az arcán, bármikor felismerem: "óbasszus, a kávé."

A víz felé sétálva még látom a szemem sarkából, ahogy a korábban említett helyi fazonok közül a bátrabbak azonnal megindulnak az üresen hagyott asztal felé...

"Vigyétek." - gondolom magamban unottan. "Az a fél tál sültkrumpli meg tortilla már úgyse férne belénk".

Mintha csak meghallották volna, kb nyolc sirály veti rá magát az ebéd maradékára, de sokáig nem tart a fieszta, mert már érkezik is a pincér a kávémmal.

Ez azonnal nehéz dilemma elé állít, hiszen egyrészt, ha már idáig eljöttem, akkor már tényleg becsobbanék, de ugyanakkor meg ott vár az asztalon a várva várt koffein-dzsúz. Kompromisszumos megoldás születik, végül megelégszem azzal, hogy kb térdmagasságig "nyelnek el" a habok.

Immáron "testközelből" nézzük egymást tovább, a tenger és én, és egyszerűen nem sikerül letörölni a halvány vigyort az arcomról, ahogy körülnézek. Tőlem balra egy korombeli apuka a másféléves forma kisfiát dobálja a vízben, majd leülteti a lábához, de egyikük sem számol a gravitációval, aminek hatására a kisfiú nemes egyszerűsséggel oldalra borul, arccal a vízbe.

Jön is a műsor, meg persze anyacita is, aki - bár nem értek spanyolul - minden kétséget kizáróan helyrerak mindenkit is. 

A másik oldalon elsétál egy srác, aki ránézésre 11 évesen bement a konditerembe, és azóta nem is jött ki onnan, a kartartásából ítélve vagy sok dinnyét cipelt idén, vagy csak élvezi hogy fúj a szél. Mindenesetre eszembe juttatja, hogy nekem is lenne bőven tennivalóm az utóbbi időben önálló életet élő apacici-poci ellen, de azért vannak határok.

Szemben egy másik apuka és fia épp felpattanak egy Jetski-re, és elszaggatnak a nyílt víz felé.

Mögöttem, a nyugágyaktól kicsit beljebb egy nagycsoportnyi óvodáskorú gyerkőc "bulizik" a medencében, annak minden hang- és speciális effektjével.

Ilyen ez a kis milliő, az egyik irányból hangosan, spanyolul regulázó anyukával, a másikból síró-nevető gyerekekkel, a harmadikból 120 vízalatti lóerővel, amit megfejel a sirályok vinnyogása, amint az utolsó darab sültkrumplin megy a harc.

És mégis, valahogy ma szelektív a hallásom, mert mindennek ellenére csak a tenger hullámait hallom.

Eszembe jut egy régi beszélgetés, már nem is emlékszem kivel és hol, de jó eséllyel valamelyik pesti pincehelységben, ami valami olyasmiről szólt, hogy hol is leszünk majd 10 év múlva. És ha a részletekre nem is, arra biztosan emlékszem, hogy az volt a válaszom: remélem valamelyik tenger partján, nyugodtan éldegélve. És arra is emlékszem, hogy erre azt kaptam, hogy: "á, azt is ugyanúgy meg lehet unni".

Hát őőő, izé. Nem, nem lehet. Nekem legalábbis nem megy. Ez az érzés valahogy mindig ugyanaz, és ugyanannyira jó.

Közben belémhasít a felismerés ennek az emléknek a kapcsán, és elképzelem, amint belépek a fenn nevezett pincehelységbe, kérek három egyformát, vállon veregetem a 10 évvel ezelőtti énemet és halvány mosollyal közlöm, hogy "nyugi. sikerült."

Jó dolog terveket szövögetni, meg célokat kitűzni, de néha fontos megállni egy pillanatra és felismerni, ha éppen valamelyik összejön, még ha nem is egyértelmű a nagy hétköznapi rohanás, az aktuális tennivalók közepette. Jó dolog néha képzeletben koccintani a pár évvel ezelőtti önmagunkkal, még ha ez kicsit skizofrénül is hangzik.

Egyértelműen a koffeinelvonási-tünetek okozta filozofálgatásomat egy ismerős hang töri meg:

- "Apaaaa!! Gyere ezt meg kell nézned!" És már húz is maga után, kimelegedve, nyakig homokosan, hogy megmutassa a nagy művet, a homokvárat, amit az elmúlt órában elmélyülten épített, vagy legalábbis navigálta Kincsemet, mint generálkivitelezőt a munkálatokban.

Míg Lizi izgatottan magyarázza, hogy melyik toronyban melyik királylány lakik, addig Kincsemmel összenézünk, és az évek alatt tökélyre fejlesztett telepátiával megbeszéljük:

- "Nekünk most jó, nem?"

- "De. Nekünk most jó."

Sőt, még milyen jó lesz, ha belekortyolok abba a kávéba! Visszahuppanok a nyugágyra, kávé a kézben, kerek a világ.

Nézem ezt a két csajt, ahogy az utolsó simításokat végzik a váron, a háttérben a Karib-tenger, még mindig azzal az érthetetlen kék színnel, és közben arra gondolok, hogy egy, milyen hihetetlenül szerencsés egy ****** vagyok, kettő, mennyi szuper pillanatban volt részünk együtt és három, még mennyi mindent szeretnénk kipróbálni, megélni, megnézni, megkóstolni (leginkább megkóstolni) a továbbiakban.

De nem ma. Ma biztosan nem. A mai nap a szégyentelen semmittevésé.