- Kincsem, nem megyünk el Yelapába, úgysem kell dolgoznod Pünkösd hétfőn? - A kérdés váratlanul ér, főleg, mivel még nem ért le igazán az első korty kávém.

- Csak így?

- Csak így.

- Végülis, miért ne? Menjünk el Yelapába! Lizi, van kedved hajókázni?

Lizi ujjongva rohan kifelé a szobájából.

- Miii?? Hajókázni?? DEEEE!! Menjüüüünk!

Akkor ez eldőlt. Megyünk Yelapába.

Ezután családilag megegyezünk, hogy csak semmi túlgondolás, meg időhúzás, dobáljuk be a legfontosabbakat és uzsgyi. Papucs, naptej, drón, egynapi váltásruha, pikk-pakk. Röpke másfél óra és már indulunk is, mert ugye “mindig apára kell várni” (és tényleg...).

A buszmegálló felé tartva feltűnik, hogy szokatlanul gyér a forgalom, alig pár tucat autó szlalomozik a kétszer négysávos úton. A gyalogoshíd végéről látom, hogy közeledik a buszunk, minden különösebb ösztönző szándék nélkül közlöm ezt a tényt Kincsemmel, aki hasonlóan szándéktalanul válaszol:

- Majd jön a következő mindjárt. Én tuti nem rohanok.

Szemmel láthatóan a buszvezető is így van ezzel, kényelmesen, nyitott első ajtóval vár minket a pirosnál. Felszállunk, majd spanyol tudásom 70%-át csillogtatva közlöm, hogy “Buenos dias, dos a Vallarta, por favor!”

Ülőhely keresés közben szomorúan konstatáljuk, hogy a kedves öreg gitáros bácsi, akibe a legutóbbi buszúton botlottunk, ma “nem lép fel”. Pár napja arra szálltunk fel a buszra, hogy egy 80 éves forma bácsika gitározva-énekelve, hamisítatlan helyi muzsikával szórakoztatta a busz közönségét. Hihetetlenül jól tolta, függetlenül attól, hogy fogalmam sincs miről énekelt, lehetett volna akár a szerelemről, vagy a tengerről, de akár arról is, hogy drágul a buszjegy.

Van valami furcsán “megnyugtató” az itteni tömegközlekedésben, még ha az a mi szemünkkel nézve elsőre kicsit kaotikus is. A szebb napokat is látott járgányok, amik 90-nel repesztenek az amúgy sávok nélküli országúton, nyitott ajtókkal (!), miközben egy öreg Mariachi húzza a nótát teli torokból. Ezekből a spontán, előre nem tervezhető pillanatokból születnek később a “Fú, és emlékszel amikor…” kezdetű sztorik.

Tudom, talán nem a “megnyugtató” az első szó, ami a legtöbbeknek erről eszébe jutna, de mégis ez az érzés kerít hatalmába, ha buszra szállunk. Leginkább valószínűleg azért, mert a sofőr és úgy alapvetően mindenki más kb maga a megtestesült nyugalom. Valamiért még mindig nagyobb biztonságban érzem magunkat itt, mint a 7-es buszon egy olyan sofőr mögött, aki PÁV II. vizsga ide, sávok meg szabályok oda, kb egy büntetőfékezésnyire van az agyvérzéstől.

Itt szerintem magának a büntetőfékezésnek a fogalmát se ismerik. Illetve igen, de ők simán csak fékezésnek hívják. A lényeg, hogy autót még egy darabig nem veszünk.

Közben megérkezünk Vallarta belvárosához, illetve annak széléhez, innen még egy rövid Uber a mólóhoz ahol reményeink szerint vízre is szállunk Yelapa felé.

Azt eddig is tudtuk, hogy errefelé a tukmá… khm, utcai árusítás nemzeti sport, de amikor a taxis kitesz a mólóhoz vezető rövid sétálóutca elején, már látjuk, hogy ez itt bizony a profi liga. Rutinosan sétálunk át az utcát szegélyező üzletek előtt, miközben körülöttünk repkednek a szokásos “Gyere amigo, ingyen tequila!” jellegű vevőcsalogató ígéretek, míg a móló bejáratánál szó szerint sorfalat alkotnak a különböző hajótúrákat kínáló “sales-es kollégák”.

Hirtelen sugallatól vezérelve szóba elegyedünk az egyikükkel, aki közli, hogy az általunk keresett vízitaxiból ma már nem megy több, de ő szívesen talál nekünk más megoldást. Közép-európai turpisságokon edződött orrunk érzi a kamuszagot, de mielőtt még válaszolhatnánk, megjelenik Aldo, aki szerint igenis van még vízitaxi, csak kövessük őt. Követjük, és pár perccel később ott virít a kezünkben a cetli amivel, Aldo szerint, a 3 órakor induló hajó fedélzetére léphetünk.

Szívből reméljük, hogy így lesz, és nem a “te tegyél úgy mintha át akarnád verni őket én meg majd úgy teszek mintha segítenék” című örökzöldnek dőltünk be.

De ha már így alakult, van négy óránk a hajó indulásáig, úgyhogy itt az alkalom, hogy tovább ismerkedjünk Puerto Vallartával. Első ide vezető utunkon ugyanis nyugtáztuk a tényt, hogy ez a város, legalábbis a város ezen része, kicsit, hogy is mondjam szép szóval, “tömény”, és ezért legjobb, ha kisebb “kortyokban” fogyasztjuk, mintsem egyszerre.

Leginkább úgy tudnám jellemezni, mintha a siófoki Petőfi sétányt és a bulinegyedet egybegyúrnánk a belvárosi Váci utcával, majd az így kapott keveréket ráöntenénk egy 6. kerület méretű “tepsire” és feltekernénk a hőfokot úgy kb 40 fokra.

Vitathatatlan, hogy van egy hangulata. A tenger közelsége, a város fölé tornyosuló, pálmafákkal borított hegyek, az azokra felfutó macskaköves utcák és az azokon hömpölygő, dudáló, lüktető élet különleges hangulatot teremtenek.

Sétálgatunk kicsit ezeken a sokat látott, gömbölyűre kopott macskaköveken, elmegyünk megsimogatni Lizi kedvenc csacsiját, akit ugyanott találunk mint a múltkor, ami végső soron érthető, hiszen szegény bronzból van. Amíg Lizi játszik, Kincsemmel leülünk a színes, apró mozaikcsempékkel kirakott padok egyikére, és nézzük, ahogy helyi asszonyok egy pár méterrel arrébb tördelik és ragasztják a színes kis csempeszilánkokat, díszítik a padsor következő szakaszát.

Egy óra magasságában feltámad bennünk az ehetnénk, úgyhogy az internet népének véleményére hagyatkozva beülünk egy szimpatikusnak ítélt helyre. A mexikói ételekről, és mindenről ami a hasunkkal kapcsolatos szerintem majd egy külön posztban értekezünk, mondjuk úgy, hogy ez egy összetett téma.

Mindenesetre a könnyed ebéd után újra nekilendülünk, hogy sétálgatással üssük el a hátralévő bő egy órát, de az időjárás közbeszól, a mangófonnyasztó meleg bekerget minket az első helyre, ahonnan légkondi zümmögése hallatszik. Míg apa beállítja a vérkoffein szintjét, a lányok egy hatalmas szelet csokitortával küzdenek, amolyan fojtás-képpen az ebédre.

Szusszanunk egyet, és kipihenten, csokis szájjal indulunk vissza a mólóhoz, tengeri kalandok reményében.

Lelkesedésünk a móló végében némelyest alábbhagy, mivel pár horgászó/vízbe ugráló helyi kissrácon kívül mást nem nagyon találunk. Kicsit beljebb több tucat kisebb bárka ringatózik, de egyik sem tűnik úgy, mintha a 10 percen belül Yelapába induló fuvarunk lenne. Tanácstalan fejforgatásunkat látva megáll mellettünk egy sokat látott, öreg tengeri róka és csak annyit kérdez:

- Yelapa?

- Igen.

- Látjátok ott azt a kék-ponyvás, dupla-motorost? - mutat a kb. 30 méterre ringatózó, amúgy tök egyforma csónakok egyikére. - Az lesz a tiétek. Nyugi. 10-15 perc. - Majd elsétál. Valami azt súgja, nem mi vagyunk az első tanácstalan turisták, akiket az elmúlt évtizedekben látott a stégen.

És ahogy az öreg megjósolta, 15 perc múlva kiköt mellettünk pont az a csónak, és mire észbe kapunk, már szeljük is a Csendes-óceánt Yelapa felé. Elsőre nem mondaná meg az ember, de ezekben a pár személyes, ponyvás kis vízitaxikban van ám kakaó, csak úgy pattogunk a vízen a szalmakalapunkba kapaszkodva.

Oldalra nézek, és egy göndör barna copfot látok kikandikálni egy amúgy felnőtt méretű mentőmellény alól. A „copfos mentőmellény” enyhén felém fordul, előtűnik alóla Lizi is. Arcán őszinte, önfeledt vigyor, nagyokat sikongat ahogy ráfutunk egy-egy durvább hullámra, szemmel láthatóan nagyon élvezi a dolgot. Mellette Kincsem, arcán könnyed mosoly és határtalan nyugalom, ahogy a szintén határtalan vizet fürkészi.

Figyelem őket egy pár hosszú pillanatig, és boldog vagyok. Nekünk most jó, na.

Visszafordulok az én oldalamra és nézem az érintetlen tájat, ahogy pár száz méterre a pálmafákkal benőtt, sziklás part mentén suhanunk. Itt-ott megbújik a meredek parton egy-egy kisebb kunyhó, elképzelem, hogy aki itt lakik minden reggel erre a látványra ébred. Irigykedek kicsit. Aztán elgondolkozom, hogy innen bizony nincs olyan, hogy „leugrok a sarki CBA-ba”. Irigykedésem alábbhagy.

Hátrapillantok, nézem ahogy a két sok-lóerős motor hosszú tajtékot hagy a vízen, mögöttünk távolodik Vallarta hotelekkel „benőtt” képe. Közben megakad a szemem a „kapitányunkon”. Napbarnított, húszévesforma helyi srác, arcán végtelen közöny. Rám néz, biccent és elereszt egy művigyor-féleséget. Visszafordulok, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ami nekem/nekünk hangosan sikongatós élmény, az neki egy átlag vasárnap délelőtt. Munka. Hogy ezt az utat amit mi most itt megteszünk ő megteszi napi 3-szor, oda-vissza, ki tudja heti hányszor.

Akkor ez most végül is olyan mint sofőrnek lenni a 76-os trolin, oda-vissza, ugyanazon a vonalon, egész nap? Körülnézek. Nyílt óceán, pálmafás part, hullámok, menetszél és napsütés. Nem, valószínűleg nem olyan. Némán nyugtázom a dolgot.

Közben megérkezünk Yelapa „elé”, éles szögben befordulunk egy magányos kőszirt mellett aminek a tetejére valaki egy kis fehér Szűzmária szobrot faragott, ami imádkozó kézzel, lefelé tekintve tűri a tenger hullámait.

Yelapa (Lizi szerint: Lejapa) amúgy, mivel ez az egyébként határozottan lényeges infó kimaradt, egy eldugott, álmos kis halászfalu a Banderas-öbölben, Puerto Vallartától délre. Legalábbis valaha halászfalu volt, manapság itt is inkább a turizmus a fő vonal, de szerencsére sokkal kevésbé bummazarcba formában. Mindemellett Yelapa kifejezetten az a típusú hely, amit az ember leginkább képeslapokon lát, fehér homok, pálmafák, miegymás.

Ahogy közelebb érünk a parthoz, egyre kíváncsibb vagyok, hogy vajon a valóságban is olyan-e Yelapa, mint a túlszaturált Google képtalálatokon, és nagyon gyorsan kiderül, hogy…

Olyanabb. Mármint tényleg. Vannak helyek a világon ahol az ember csak megáll, körülnéz, vesz egy mély levegőt és valahogy nem tudja letörölni a mosolyt a képéről. Na, Yelapa is egy ilyen hely.

A terv egyszerű. Inni valami hideget. Szállást találni. Csobbani a tengerben. Enni valami jót. Este a hullámokat hallgatva elaludni. (Illetve apának külön: annyi drónfelvételt csinálni amennyit csak bír)

Első lépés, inni valami hideget. Ahogy sétálunk befelé a stégről, ahol a fuvar kirakott minket, tapintható a levegőben az a fajta elképesztő nyugalom, ami csak az ilyen álmos kis öblökre jellemző.

A hullámokon való egy órás pattogás és a tűző nap eléggé eltompított minket ahhoz, hogy az első tengerparti bárban vitorlát bontsunk. Egy túlárazott sör és limonádé mellett könnyed alkudozásba bocsátkozunk a pultossal, aki állítása szerint tud kiadó szállást, de valahogy nem sikerül közös nevezőre jutnunk.

Átsétálunk a partszakasz másik oldalára, napozó iguánák, partra vetett halászcsónakok és néhány alfába lement turista között, ahol egy szimpatikus, óceánra néző lépcsőzetes ház virít, rajta a sokat mondó felirat: Garcia’s Rentals.

A recepción Aurelio, egy 60-as úriember közli, hogy van kiadó szoba, 1300 egy éjszaka. Viszonyításképp, a tengerparti srácok ennek a duplájával dobálóztak. Felmegyünk, megnézzük. Ahogy belépünk, próbáljuk nem mutatni a lelkesedésünket, bár nem mintha lenne erőnk/kedvünk alkudozni.

Egyik oldalán nyitott szoba, elképesztő kilátással a partra, függőágy, miegymás. - „Hogy is mondta, 1300? Shut up and take my money.” Szállás: pipa. Fejenként 20 perc csendespihenő a függőágyban, aztán irány a part.

Most jön az a rész, amiért sokan megköveznek, de be kell vallanom töredelmesen, hogy a Csendes óceán, mint tengerpart, eddig nem lopta be magát a szívembe. A homok inkább kavics, maga a partszakasz zavaróan meredek és szeles, a víz pedig inkább a szörfösöknek kedvez, úszni annyira nem móka.

Főleg igaz ez egy úszni-még-nem-tudó 4 évessel, aki ráadásul úgy visít ha akár csak egy csepp víz is éri az arcát, mintha nyúznák. Jön is nagy „hangverseny”, amikor apa elszámolja magát egy hullám méretét illetően, ami szegénykémet kb teljesen beteríti. Azt az áriát, ami ezután következik, még valószínűleg Vallartán is hallják.

Ennyi elég is a partból, a megfáradt kis csapat amúgy is már a vacsora felé kacsintgat, itt az ideje felkerekedni, felfedezni Yelapa szűk kis utcáit és találni egy ideális helyet ahol megtöltjük a pocakokat. Zuhany, rövid gatya, papucs. Vigyázz Yelapa, jövünk!

Szállásunk egyik kijárata pont a faluba vezető macskaköves kis utcára nyílik, innen indítjuk a felfedezést. Az első pár száz méter könnyed séta az alig két méter széles, macskaköves, színes házikókkal szegélyezett utcákon, amik között itt-ott előbukkan az öbölben ringatózó csónakok látványa. Autók nincsenek (Yelapába amúgy nem vezet út a szárazföldön), helyettük egy-egy quad húz el mellettünk, némelyiket 12 évesnél fiatalabb kölkök hajtják. Említettem már, hogy autót még egy darabig nem veszünk?

Az idillt egy miniatűr kultúrsokk szakítja meg, ahogy egyre mélyebbre merészkedünk a labirintusszerű

utcákon, és Yelapa megmutatja egy másik arcát is. A házak egyre kevésbé színesek, a szagok egyre inkább erősödnek, és egy pillanatra elbizonytalanodunk, hogy vajon jó helyen járunk-e. Itt-ott idősebb urak iszogatnak az utcán, kedvesen mosolyognak és motyognak valamit spanyolul amikor elsétálunk közöttük.

Kincsem megjegyzi, hogy kicsit olyan, mint kb Törökbálint, mire én olyan arcot vágok, amit lefotózva később mémként lehetne használni, de végül csak annyit teszek hozzá, hogy itt szerintem több a kóbor kutya. Jót nevetünk a nagyívű hasonlaton, és folytatjuk utunkat a kiszemelt étterem felé.

Egy sarokkal később, elhaladunk a helyi „biliárdszalon” mellett, összenézünk, szinte egyszerre kérdezzük: „na, Kincs, na?” De a helyről kiszállingózó helyi titánok elbizonytalanítanak, meg amúgy is, az éhség nagy úr.

Megkérdezünk egy helyi hölgyet, aki épp a pityókás fiát és annak barátnőjét terelgeti haza, hogy merre is van a Pollo Bollo, mire ő kedvesen és meglepően tiszta angollal útba igazít. Ebben pusztán csak az a meglepő, hogy az utóbbi egy hónapban ha megkérdeztünk valakit, bárkit, hogy -”Usted habla ingles” (beszél angolul?) arra rendszerint egy kurta „nem” volt a válasz.

Szóval némi segítség után megtaláljuk a szóban forgó éttermet, ahol érkezik a következő apró kultúrsokk. Néhány műanyag asztal, nyitott konyha, kóbor kutyák, egy kóbor macska és kóbor legyek százai mindenfelé. A falon nagy tábla, hogy „kutyáknak tilos”, elsőre 7-et számoltunk, ahogy az asztalok mellett/alatt várják a leeső falatokat... végül is, ez mégiscsak Mexikó és nem Németország, a szabályokat és táblákat itt lazábban értelmezik.

Az illatok viszont több mint hívogatóak, úgyhogy utat törünk magunknak a helyi miliőben. Meglepetésünkre pincérünk ugyanaz az Aurelio, akitől alig pár órája a szobánkat kivettük, és mivel szakácskabát van rajta, gyanús, hogy az ételek elkészítéséből is kiveszi a részét.

Ahogy a vacsit várjuk, feltűnik, hogy a „bár” mint olyan, lényegében egy 1x1 méteres kis fülke, benne egy idősödő úriemberrel aki végtelen nyugalommal és még végtelenebb rutinnal kevergeti a margaritákat és micheladákat. Nyugalmazott pultosként késztetést érzek, hogy odamenjek beszédbe elegyedni vele, abból ahogy a shakert tartja látszik, hogy van egy-két jó sztorija.

De végül Lizi nyer, ki szeretne menni az étterem elé, mert hallja, hogy gyerekek játszanak, kimegyek vele amíg várjuk az ételt.

A szűk utcán két-három kissrác rugdos egy szakadt labdát, Lizi csillogó arccal nézi őket, hiába na, mégiscsak csajból van. Közben eszembe jut, hogy mindig is bakancslistás tétel volt nálam a „helyi gyerekekkel utcán focizás”, de most hogy itt a lehetőség, valahogy erőltetettnek és oda nem illőnek érzem.

Ez talán az egyik legszebb dolog az utazásban, az ember azért indul el, hogy a világról tanuljon és út közben saját magáról tanul meg dolgokat. Helyekről, helyzetekről amiket régóta vártunk és elképzeltünk, kiderül, hogy annyira mégsem különlegesek, ugyanakkor hétköznapi, átlagos pillanatok válnak sokszor felejthetetlen emlékekké.

A nagyívű gondolatot hangos csörömpölés szakítja meg, miután az egyik kis Ronaldo telibe rúg egy kb 2 méter magas, kovácsoltvas cseréptartót, ami nagy zajjal eldől. A három kissrác ötfelé szalad, balszerencsémre a labda viszont elém pattog, pont amikor egy zord tekintetű mamacita kijön a találatot kapott házból.

Feltételezem, nem először fordult elő hasonló, mivel rám mosolygott, majd tekintetével keresni kezdte a ludast, miközben vehemensen magyarázott valamit spanyolul az ördögről, valamint gyanúsan sokszor hangzott el a „puta” szó is. Mindenesetre a kissrácot szerintem ma nem pinata várja haza.

Mire visszaértünk Kincsemhez megérkezett a vacsi is, csirkés fajitas neki és roston sült hal nekem, köretként fokhagymás rákocska, nyami. Aurelio feladatkörei között úgy tűnik magasan a főzés a legerősebb oldala, mint a hal, mint a csirke a műfaj remekei. Akárcsak a margarita, nem csalt a megérzésem, egy abszolút profival van dolgom.

Jóízűen eszünk-iszunk, jobb kézzel lapátolunk míg a ballal a legyeket hessegetjük, van belőlük vagy másfél tucat az asztal körül. Igen, tudom, fúj. Megmondom őszintén, ha nem lettem volna ott, csak így simán olvasnám, hogy kutyák, legyek meg stb, hát… kicsit furcsán néznék.

Mégis, van valami megfoghatatlan ebben az autentikus, puritán hangulatban, ami magával ragadja az embert. Elégedetten kortyolgatjuk a maradék sangriánkat/margaritánkat, Lizi egy kétévesforma kisfiúval játszik, közben fél szemmel azt lesi, mikor jön az asztalunk felé a vörös kóbor macsek, hogy adhasson neki egy kis maradékot. Tele a has, kerek a világ.

Kifelé menet a fizettető hölgy még az otthon „hangulatát” is megidézi a kedvünkért, Ráday utcai pincéreket megszégyenítő undorral az arcán int nekünk búcsút, de mi csak halványan, kisimultan bazsalyogunk, így indulunk vissza a szállás felé.

Útközben megint érintjük a biliárdtermet (= kocsma biliárdasztallal), és megint nagyon bennünk van a boogie. A margarita meghozta a bátorságot, de érezhetően elvitte magával a koordinációt, az meg ugye a biliárdban nem árt, úgyhogy ismét ellenállunk a kísértésnek.

A szobánkba visszaérve nyugtázzuk a tényt, hogy a háló toló-ajtaját ugyan teljes szélességben szúnyogháló fedi, az ajtó fölött egy kb 20 centi széles sorban átfúrt dísztéglák sorakoznak, kvázi értelmetlenné téve a szúnyoghálót.

Elfogadjuk, hogy vannak dolgok, amiket nem érthetünk, illetve legfontosabb, hogy nem is tudunk megváltoztatni, és ennek jegyében dőlünk le aludni a hosszú és tartalmas nap után. Álmunkat három ventilátor vigyázza, így „csak” kb 28 fok van a szobában, de legalább a háttérben morajlik az óceán, szóval az előirányzott terv maradéktalanul teljesül.

Másnap reggel hat körül közepesen gyűrötten ébredek és konstatálom, hogy pár szúnyog bizony átjutott a védelmi vonalainkon. Szívem szerint visszadőlnék a csajokhoz, de visz a vérem, felkapom a drónt és irány a tető.

Úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen ezen a téren, odafenn találkozom Timmel, egy negyvenes amerikaival, akiről pár perc beszélgetés után kiderül, hogy nem iszik kávét, és amúgy aktív pilóta valamelyik helyi légitársaságnál.

Egy óra repkedés és két tele memóriakártyával később felkerekedek kávét és reggelit vadászni. A kijáratnál egy szakállas, teletetovált fazon épp egy hatalmas falfestmény első vonásain dolgozik, kis hordozható hangszórójából Damian Marley szól, mellette nagy elviteles kávéspohár. Ő az én emberem. Kérdésemre, hogy hol lehet ilyet szerezni, a Cafe Inez felé navigál, pár perc sétára onnan, ami több mint ideális, mert kb max ennyit bírnék még koffein nélkül.

Útközben szembe jön két helyi srác akik vagy egy tucat barna szamarat vezetnek, ahogy elhaladnak mellettem eszembe jut, hogy ez igazából egy tök jó jelenet lehetne a majd elkészülő Yelapá-s videóhoz, de mire előkapom a telefont hogy felvegyem már eltűnnek (mint.. khm.. barna szamár a ködben) így a felvett videón mindössze egy darab távolodó csacsipopó látszik.

Közben megérkezem a „Cafe Inez”-hez, ami nem is annyira tűnik kávézónak, mintsem inkább Inezék konyhájának, ami történetesen az utcára nyílik, és ha már így van, betettek két extra kisasztalt. Ettől függetlenül a kávé és a csirkés avokádós bagel is szuper, ha hosszabb ideig maradnánk Inezéknek tuti lenne három új törzsvendégük.

De a terv nem ez, hanem az, hogy a 11 órás csónakkal indulunk „haza”. Ennek tudatában kicsit sietősebbre veszem a tempót, hiszen már fél 11, és a csajok is várják a reggelit. Visszaérve Aurelio megnyugtat, hogy a csónak mégsem 11-kor, hanem délben jön, úgyhogy nem kell kapkodni. Egyébként Aureliot elnézve az a benyomásom támad, hogy a) vagy nem ismerte eddig a ’kapkodni’ szót és a kedvemért kinézte a szótárból, vagy b) ha ismerte is, kb ’92-ben használta utoljára, itt Yelapában ugyanis nincs sok értelme a szónak.

Dél előtt 10 perccel a parton ülünk néhány kinyitható napozószékben, ott ahova Aurelio mondta, hogy jön majd a vízitaxi. 12:05. Semmi.

- De mi van, ha mégsem jön? - kérdezi Kincsem enyhe nyugtalansággal a hangjában.

- Hát… akkor majd… izé… megyünk a következővel.

- És addig mit… - megáll, körülnéz, elmosolyodik - Najó, igazából valahogy csak elleszünk itt addig – teszi hozzá egy elégedett sóhaj kíséretében.

Pár perc múlva azonban megérkezik értünk a tegnapi kapitány, és mire észbe kapunk, már távolodunk is a parttól, magunk mögött hagyva Yelapát, annak laza és sokoldalú lakóit, kóbor legyeit és barna szamarait.

Egy órányi vízen pattogás és kb két órányi buszon zötykölődés után fáradtan esünk be a lakásba és terülünk el a kanapén, de elégedetten nyugtázzuk, hogy ez bizony egy szuper kis kaland volt. Már csak azt kell kitalálni, hogy hová menjünk legközelebb….

Szerencsére nem ment kárba az a bizonyos rengeteg gigányi felvétel, ha már másfél napig alig lehetett kifeszíteni a kezemből a kamerát meg a drónkontrollert. Végül összeállt egy egész hangulatos kis videó, mint audióvizuális segédeszköz: