- Nézd Kincs, egy igazi iguána!

Kicsit olyan érzés, mintha tegnap lett volna, hogy gyermeki rácsodálkozással és a fenti felkiáltással nyugtáztuk, amint egy kb egyméteres iguána komótosan átcammogott előttünk a járdán.

Pedig nem, az ilyen és ehhez hasonló “első” rácsodálkozások már több mint két hónapja történtek, ennyi ideje hívjuk ugyanis a Banderas-öblöt és Puerto Vallarta környékét az otthonunknak. Ez viszont pár napon belül megváltozik, hiszen magunk mögött hagyjuk a Csendes-óceán partját és elindulunk a mi kis mexikói kalandunk következő állomására, Queretaro-ba.

Nem kevés tapasztalattal, élménnyel és emlékkel gazdagodtunk ebben a pár hónapban; elvízitaxiztunk egy eldugott öbölbe és halászfaluba, táncoltunk a szakadó esőben az őserdő közepén, kézből itattunk igazi kolibriket, elkezdtük laktózmentes tejjel inni a kávét, és még számtalan hasonló kalandban volt részünk… és bár nem sikerült mindent az események hevében dokumentálni, úgy érzem mielőtt útnak indulnánk, érdemes készíteni egy gyors leltárt a benyomásokból és hangulatokból amiket magunkkal viszünk.

Természetesen, mint sok más helynek a világon, Puerto Vallartának is megvan a maga jó, rossz (és persze csúf) oldala. Lesznek dolgok amikről már most biztosan tudjuk, hogy hiányozni fognak, meg persze olyanok is amik nagyon nem, de valahol ettől kerek ez az egész, ha létezne tökéletes hely a világon, mindenki oda akarna menni, és akkor meg pont ettől nem lenne tökéletes.

Ennyi elég is a könnyed filozofálgatásból, helyette inkább néhány szösszenet, először azokról a dolgokról, amik miatt bármikor szívesen visszajönnénk ide.

Az a bizonyos megfoghatatlan Nyugalom

Nem tudom mi okozhatja, az álmosító trópusi éghajlat, az óceán közelsége, vagy esetleg a vízbe kevernek valamit, de tény, hogy elég pár órát eltölteni itt hogy az emberre rátelepedjen a megfoghatatlan, kellemes nyugalom érzése.

Az úgynevezett “fejlett” országok lakói (minket is beleértve), sokszor hajlamosak olyan dolgokra is agysejteket pazarolni, amikről egyébként tudjuk, hogy egyáltalán nem érdemes, mégis sokszor úgy viselkedünk, mintha élet-halál kérdése lenne 5 perccel korábban érni az oviba a gyerekért, vagy nem tudom, például kielőzni egy biciklist. Zárójelben teszem hozzá hogy errefelé nemigen láttunk még biciklist, bár ezt inkább a helyiek vezetési stílusának számlájára írnám.

Illetve a bicikliseken kívül még egy dolgot nem láttunk két és fél hónap errefelé: bárkit kiabálni, beszólni, idegeskedni, kapkodni, türelmetlenkedni; egyszóval bármi olyat csinálni amitől az ember vérnyomása akár csak egy hajszálnyit is megemelkedne. Nem túlzás kijelenteni, hogy egész Buceriasban (a városka ami mellett lakunk) az volt mostanában a leghangosabb amikor Lizi önfeledten pancsolt a medencében vagy amikor épp szurkoltunk az EB-n :)

Összességében, valószínűleg ez a kollektív “csillezés”, a hétköznapi feszültségek teljes hiánya az ami magával ragadja az embert, és emiatt bármikor szívesen visszajönnénk egy kis repetáért ebből a nyugiból.

Hegyek a felhők felett – vagy alatt?

Tudom, hogy egy ilyesmi helyre a legtöbben inkább az óceán, a homokos part és a pálmafák miatt jönnek, bennem valahogy mégis az öblöt övező hegyek tettek mély benyomást.

Puerto Vallartát, illetve az egész öblöt minden irányból hegyek határolják, amiknek a csúcsai – esős évszak lévén – az idő nagy részében elvesznek az alacsonyan úszó felhőkben. Nem tudom miért, de nekem ezeknek a sűrű ködbe burkolt hegyeknek a látványa az ami igazán lenyűgözött, nem a pedig a rengeteg kókuszdió, na de hiába, mindenki másra gyógyul.

Egyedül azt sajnálom kicsit, hogy nem kerítettünk sort arra, hogy kicsit közelebbről is megnézzük őket, de mentségünkre legyen mondva, hogy a párás, mangóérlelő melegben az ember nem éppen hegymászásra vágyik.

Mindenesetre az ilyen irányú hajlamaimat majd Queretaro-ban kiélem, hiszen a várost még az itteninél is magasabb hegyek veszik körbe, és a hűvösebb éghajlat is valószínűleg jobban segít majd előhozni a bennem szunnyadó természetbúvárt. De ez már egy későbbi írás témája.

Bucerias és a mi kis otthonunk

Bár a szó szoros értelmében nem Buceriasban laktunk, hanem mellette, mégis ezt a kisvárost tekintettük leginkább az otthonunknak az itt töltött idő alatt. Legalábbis egy részét, érdekes sajátossága ugyanis ezeknek a tengerparti városkáknak, hogy a parttól a szárazföld felé haladva egyfajta társadalmi keresztmetszetként is szolgálnak.

Maga a partszakasz és az azt szegélyező, újépítésű lakóparkok kb annyira mexikóiak, mint mondjuk a vodka, Szép meg minden, de semmi extra, és legalább szemet irritálóan drága, echte “gringo környék”.

Ezzel szemben mindössze egy utcával beljebb megfelelő arányban keveredik az autentikus helyi kultúra a kevésbé rongyrázó magatartással. Nagyon szerettünk egy-egy kiadós vacsi után, fagyival vagy kávéval a kézben sétálgatni itt a gömbölyűre köpött macskaköves utcákon az ízlésesen felújított régi haciendák között, szóba elegyedve a kalapárus bácsival aki az öreg pick-up-ját használta “kirakatként”, vagy éppen beülni az egyik tengerparti bárba valami hideggel a kezünkben.

Ez az életérzés tuti hiányozni fog, ahogy a mi kis lakásunk is, amit minden szempontból nekünk találtak ki, szerencsénk volt, amikor két hónapja ráleltünk, az óriási, munka utáni csobbanásokról a medencében már nem is beszélve.

Hiányozni fognak a reggeli napfelkelte-nézős kávézgatások az erkélyen amíg a lányok még alszanak, az óriási, fákkal benőtt kert meg azok a bizonyos szabadon kószáló iguánák, és persze az elengedhetetlen délutáni csobbanások. Jó kis hely ez, na.

Mexikói élővilág

Ha már az iguánáknál tartunk, még egy dolog amit nagyon szerettünk itt. Tős-gyökeres pesti pincekalózként nem vagyok egy nagy természetjáró (hacsak a Blaha – Astoria éjjel 1-kor nem számít annak), és ennek ellenére vagy épp pont ezért feltűnt, hogy errefelé mennyivel közelebb van a természet az emberek életteréhez.

Időnként olyannyira közel, hogy szó szerint be is költözik. Valamelyik nap például épp indultam el otthonról, és kifelé menet odaköszöntem Ricardo-nak… választ sajnos nem kaptam, ami valahol érthető, Ricardo ugyanis egy kb. 10 centis sárgásbarna kis gekkó, aki pár hete költözött be hozzánk és az egyik falitükör mögött lakik. Nagyon jófej lakótárs, csendes, többnyire szobatiszta, cserébe viszont összefogdossa a lakásban a szúnyogokat.

Rengeteg fajta élőlény rohangál itt szabadon fel-alá, vagy éppenséggel repül, nem egy olyan madárral találkoztunk amilyet utoljára az Oroszlánykirályban láttam.

Ez a fel-alá rohangálás amúgy a gekkók és iguánák esetében még poén, a krokodilokkal viszont kevésbé. Pedig valóban, errefelé nem ritka hogy az ember sétálgat a kikötőben és egyszer csak krokodil. A táblák tanúsága szerint még a házunktól alig 1 percnyire is előfordulnak, de szerencsére itt nem botlottunk beléjük. (a következő kép a kikötőben készült, kb 5-6 méter távolságból)

Továbbá furcsa emberszabásúak is akadnak erre, a lenti "példányt" például pont az állarkertben sikerült lencsevégre kapni.

Mindenesetre ez is egy pozitív adaléka az itteni életnek, még ha hiányozni nem is feltétlenül fognak a különböző két- illetve négylábú (vagy éppen lábatlan) szomszédok.

Természetesen millió említésre méltó „fú és arra emlékszel amikor” jellegű pillanat volt még ebben a bő két hónapban, de azt hiszem nagy vonalakban ki is fogyott a „dolgok amik hiányozni fognak” kategória, úgyhogy itt az ideje rátérni a „hát ebből ennyi épp elég volt” témára.

„Kincs, mi az ott a falon??”

Ha már az élőlényeknél hagytuk abba, természetesen nem mindegyik egzotikus „lakótársnak” örültünk. A millió szúnyogon kívül, amik persze valamiért főképp engem ettek és nem a lányokat, még rengeteg rovartanilag nehezen beazonosítható „valamivel” találkoztunk.

A legemlékezetesebb ilyen a „chicatana” nevű szárnyas fejvadász volt, amit kb úgy kell elképzelni, mint egy termesz és egy lódarázs keverékét, 5 centis kiadásban. A helyiek szerint nem csíp, de mondjuk az ételre ugyanezt mondják, úgyhogy jobbnak találtuk nem kísérletezni, ha valahol szembejött egy, nagy ívben elkerültük.

Ez utóbbiről, gondolom mindenki nagy örömére, inkább nem mellékelek képet. Erősebb idegzetűek nyugodtan guglizzanak rá, a kedvükért még egyszer: "chicatana".

Az esős évszak

Szemben az otthon megszokott leosztással, miszering télen hideg van, nyáron meleg van, a kettő között meg van némi átmenet (volt), itt a trópusi égövön kicsit más a helyzet. Az év egyik felében esik az eső, a másikban nem, de legalább végig meleg van.

Mi május közepén érkeztünk meg és pont elcsíptük a száraz évszak végét, ami egy durva de azért elviselhető kánikulát jelentett, ami kifejetten jól esett az otthoni “kora nyárnak” nevezett valami helyett.

Mindenesetre pár hét után már kezdtük azt érezni, hogy egy kis felfrissülés bizony elférne, szóval kimondottan vártuk az esős évszakot. Erre még a szomszédaink is rátettek egy lapáttal, amikor megkérdeztük, milyen is az, a válasz amit kaptunk tetszett naív kis lelkünknek.

Aha. Persze.

Az esős évszak a gyakorlatban azt jelenti, hogy az idő nagy részében be van borulva, ugyanúgy 35 fok van de legalább 90% páratartalom, ami olyan, mintha az ember egy szaunában élne. Nem vicc, már attól is elvesztettem két liter folyadékot ha túl gyorsan gondoltam át valamit.

Szép dolog a nyár, meg a jó idő, de azért mindennek van határa. Mindenesetre Queretaroban állítólag 25 fok van és minimális páratartalom, szóval a fülledt, ragadós, avokádófonnyasztó meleg nem fog hiányozni.

“Kám Senyor, frí tequila!”

Nahátigen. Mint ahogy azt már korábban említettem, errefelé a legkülönfélébb dolgokat próbálják meg eladni az embernek a legváratlanabb helyeken. Puerto Vallartában és környékén ez gyakorlatilag a nemzeti sport, lévén hogy a turizmus gyakorlatilag az egyetlen iparág errefelé.

Összességében, az igazán hardcore turistautcákat és hotelzónákat leszámítva egyáltalán nem tolakodó, egy mosoly és “no gracias” bőven elég hogy jellezzük, nem szeretnénk szivart, hajókirándulást, azték szobrot, friss papaját, karkötőt, boxkesztyűt, kokaint, óriásplüsspokémont vagy azt a valamit amit épp kínálnak (a felsoroltak mindegyike valós tapasztalat).

Ez idáig oké is, mármint hogy errefelé ez az emberek fő bevételi forrása, mégis, amikor 5 percen belül 11 üzleti tárgyaláson vagyunk túl, az egy cseppet már zavaró, ezért kifejezetten felüdülés lesz Queretaro, ami, ha minden igaz, messze kívül esik a kitaposott turistaösvényeken.

Természetesen az itt töltött két hónap alatt rengeteg szösszenet gyűlt össze, ami említést érdemelne, de idő hiányában (najó, és nagyrészt feketeöves halogatóként), ezeket nem sikerült az események hevében ledokumentálni. Talán majd egy későbbi útikönyvben ;) 

Mindenesetre a (már megint) összegyűlt több órányi videóanyag, ami remélhetőleg nemsokára a vágóasztalra kerül, úgyhogy ha minden jól megy nemsokára jön egy színesebb, mozgóképes verzió is.

Sokan kérdeztétek, hogy milyen Mexikó… őszintén, erre a kérdésre nehéz felelni, mert egyelőre még csak egy kis darabkáját láttuk. Olyan ez, mintha valaki eltöltene pár hetet a Balatonon és aztán arról beszélne, hogy milyen Magyarország.

Félreértés ne essék, már most tele vagyunk benyomásokkal, érzésekkel, kibontatlan gondolatokkal azt a kérdést illetően, hogy milyen is Mexikó, de még folytatjuk a fürkészését ennek a hatalmas országnak mielőtt átfogó választ mernénk adni erre a kérdésre.

Azt, hogy milyen Puerto Vallarta és a Banderas-öböl, már egy fokkal magabiztosabban látjuk.

Olyan mint egy Tequila Sunrise. Mármint a koktél. Mármint… az alapja tequila, ami echte mexikói, annyi fix. Viszont van rajta egy vastag réteg cukros lönyi, ami kb megfelel annak a vastag lenyomatnak amit a turizmus hagyott ezen a környéken. Személy szerint semmi bajom egy ilyen koktéllal, sőt, határozottan jólesett “kortyolgatni” az elmúlt két hónapban.

Most viszont itt az idő, hogy jobban megismerjük magának annak a bizonyos mélyen rejlő, turizmus által kevésbé higított “tequilának” a rejtelmeit, és reményeink szerint Queretaro tökéletes hely lesz erre.

Legközelebb már onnan jelentkezünk.