Mexikói kalandozások 3. rész - Queretaro, avagy Montezuma bosszúja

qro_cover_1.jpg

Queretaroba az út alig egy órás, így már a felszállás után nem sokkal jön az a rész, hogy:

- Apa, fáj a fülem!

- Tudom manó, mindjárt elmúlik. Nemsokára leszállunk.

- Máris?? Dehiszen most szálltunk csak fel.

- Igen, tudom. Ez most egy ilyen rövid út volt.

Komoly arccal (már amilyen komoly arcot egy 5 éves kislány vágni tud) nyugtázza a kapott információt, és a biztonság kedvéért megkérdezi anyától is. Visszafordulok az ablak felé, nézem a szárny alatt elsuhanó felhőket. Ha ilyen tempóban ereszkedünk, 10 perc és földet érünk.

Érdekesek ezek a rövid repülőutak. Puerto Vallartából Queretaroba az út egy óra plusz az apró, volt, hogy anno a 7-es buszon többet ültem mire elvitt A-ból B-be (egyébként ha már a busznál tartunk, azzal 9 óra lett volna ez az út). Kicsit sajnálom a pilótákat, mire elérjük az utazómagasságot és végre nyugiban ihatnának egy kávét, szegények már készülhetnek is a leszállásra. Mire ezt jól átgondolom, már lenn is vagyunk.

A gépből kiszállva megcsap az, amiről reméltük, hogy meg fog csapni. A kellemes, páramentes, 23-24 fok körüli levegő.

Ahhoz képest, hogy Queretaro nem kimondottan kicsi város, a reptere nem sokkal nagyobb a Salgótarjáni buszállomásnál. A repülőgép ajtajától a kijáratig, csomagfelvétellel és mosdóval együtt kb 7 perc telik el.

Kiérünk, megtámasztjuk a csomagokat, veszünk egy mély levegőt, halvány mosoly az arcunkon. Helló mi? Helló Queretaro, megjöttünk! De hova is? Körülnézünk, balra taxis bódé, szemben kihalt parkoló. Ennyi.

Na de irány az előre, végső soron nem a reptér miatt jöttünk. A taxis bódé felé vesszük az irányt, már rutinosan bekészítem a karomba a világ leghatásosabb alkudozó csodafegyverét, Lizit. Azért mégiscsak más, ha egy kopasz, tetovált, kelet-európai akcentusú tag jön alkudozni, vaaagy, ha egy kopasz, tetovált, kelet-európai akcentusú tag übercuki kislánnyal a kezében.

Nem is kell nagyon alkudni, 300 peso az első “offer”. Már fizetnék, mire a kasszás hölgy meglátja a 3 nagy bőröndöt, és közli, hogy “ja, ez így már nem bueno, ehhez kisbusz kell, az meg 700 peso”. Értetlenül nézek rá, fehéröves spanyolommal próbálom elmagyarázni, hogy “ennyi motyó még egy kispolszkiba is befér, nemhogy”, de ő hajthatatlan.

Gyors családi kupaktanács, az eredmény: nem tárgyalunk terroristákkal. Marad az Uber.

Maradna, ha jönne, de nem jön, és fogy a maradék, még Puerto Vallartából hozott kis belső békénk.

Hát ez az első ismerkedés nem megy épp zökkenőmentesen.” Nyugtázzuk a tényt, és bár még korai lenne ilyen következtetéseket levonni, akaratlanul is eszünkbe jut az a bizonyos “láthatatlan kéz”.

Ja igen, a “Láthatatlan Kéz”. Erről szerintem még nem meséltem, pedig jó kis sztori. Szóval az van, hogy Kincsemmel kialakult közöttünk ez a “láthatatlan kéz” dolog, mivel az együtt töltött bő tíz év alatt nem egyszer fordult elő velünk, hogy ordas véletlenek eredményeként pont ott és úgy kötöttünk ki, hogy az a lehető legjobb legyen.

Mint amikor az esküvőnket szervezni mentünk Máltára és a taxis véletlenül rossz címre vitt minket, és így véletlenül ráakadtunk a tökéletes helyszínre. És ha már ott voltunk, véletlenül pont akkor volt az éves Esküvőbörze és Kiállítás.

Az ilyen és ehhez hasonló véletlenek idővel megkapták a “Láthatatlan Kéz” nevet, amit ha nem is veszünk véresen komolyan a döntési mechanizmusunkban, azért észrevesszük a jeleket. Ártatlan kis családi csacskaság.

Hol is tartottunk? Ja igen. Szóval az van, hogy Queretaro láthatatlan keze eddig nem túl hívógató. Én már majdnem megtörök, és mennék egyezkedni a taxis nénivel, de Kincsem pillantása egyértelmű: “nyuszi vagy, McFly”.

Megtörik a jég, feltűnik a virtuális láthatáron egy Uber, röpke negyedóra múlva már robogunk is befelé a városba. Sofőrünk Carlos, közvetlen, fiatal srác, lelkesen próbálkozunk szót érteni “spangolul”, de kb 5 perc után kölcsönös udvariassággal feladjuk.

Hmm, ez nekem gyanús” gondolattal a fejemben keresgélem azokat a bizonyos fúdemagas hegyeket a távolban, amint épp az autópályán száguldunk, de nyomuk sincs. Belül még halványan reménykedek, hogy “biztos a másik oldalon vannak”, de közben az Üvegtigris, és benne Gaben klasszikus mondata jut eszembe: Úgy tűnik, “ezzel pont átb/sztak.”

Egy furcsa “alak” tűnik fel a távolban, nappal szemben kicsit nehéz kivenni, de amint közelebb érünk, kibontakozik egy kb 20 méter magas, azték harcos-szerű sziluett. Kérném Carlost, hogy lassítson a nem mindennapi látvány kedvéért, de egy, nem tudom, hogy mondják hogy “lassíts”, kettő, a vezetési stílusából arra következtetek, hogy nem biztos hogy egyáltalán ismeri a szót. A fölénk tornyosuló azték harcos komor arccal pillant le ránk amint elrobogunk mellette.

Fél órával és néhány közlekedési szabálysértéssel később megérkezünk az Airbnb által megadott címhez, de a házat elnézve egy pillanat erejéig átfut az agyunkon, hogy megkérjük Carlost, vigyen vissza a reptérre. De végül győz a kalandvágy (illetve a realitás), és egy “gyertek csajok, meglátjátok, jó lesz” felkiáltással kiszállunk a kocsiból.

- Apa!! De hisz ez a ház rózsaszííííín!! Akkor itt hercegnők laknak? - Lizi arca csak úgy ragyog, hiába, ez az őszinte gyermeki lelkesedés.

- Őszintén remélem, hogy nem. - Motyogom magam elé a választ, és óvatos kíváncsisággal, csuriba tett kézzel követjük, amint utat tör befelé a rózsaszín “palotába”.

img_20210730_083632.jpg

Hát, hogy is fogalmazzak? A tulajok igazán kitettek magukért. Legalábbis ami a fotókat és a leírást illeti. Lepakolunk. Ízlelgetjük. Ez a “valami” lesz az otthonunk, legalábbis a következő pár hétre. Mindeközben automatikusan új családi főszabály születik, ami az előre foglalást illeti.

Bennem valamiért töretlen a “nyugi, meglátjátok, jó lesz” érzés.

- Vacsi! Gyertek, menjünk el vacsizni!

Felkerekedünk, és nettó 3 perc séta után már az óváros szélén, egy hangulatos kis téren találjuk magunkat, egyik oldalán templom, másikon szimpatikus kis bisztrók. Már besötétedett, így az óváros épületeiből nem sokat látunk, na de majd holnap. Most úgyis csak a vacsi lebeg csak a szemünk előtt.

Nem válogatunk sokat, az ösztöneinkre hallgatva a “Balkán” nevű helyet célozzuk meg.

Lehuppanunk, és hagyjuk, hogy a tér hangulata kicsit felülírja a leszállás óta felgyűlt felemás érzéseket. Jó érzés kicsit “megérkezni”, felvenni újra ezt a lassú, tipikusan mexikói ritmust, és közben három kis pozitívum is megfogalmazódik bennünk.

Egy, mindössze pár percet kellett sétálnunk ahhoz, hogy “benn legyünk a sűrűjében”. Az előző helyünkön, bármennyire is szerettük a közvetlen lakóhelyünk adta nyugit, a legközelebbi kávézó is kb fél óra járóföldnyire volt.

Kettő, jó dolog a mexikói konyha, de egy kicsit olyan mint a skót duda hangja; egy darabig tök jól elvagyok vele, de egy idő után kiakaszt. Nagyon kellett már egy kis gasztronómiai változatosság, és úgy látszik, Queretaroban ez adott. Amíg ezt végiggondolom, el is tűnik a tzatzikim fele.

Három, sétáltunk pár percet és nem fogytunk másfél kilót. Este 8 óra körül van, és a levegő pont kellemes, se hideg, se meleg. Reggel még egy rövidgatya is “túlöltözésnek” minősült volna, és most kicsit szokatlan a zárt cipő meg az ing, de végül is pont erre vágytunk, egy kis felfrissülésre a füllesztő szauna után.

Vacsizgatunk, beszélgetünk, nézzük ahogy megtelik a tér az esti élettel, kisimult EKG-val szívjuk magunkba az első benyomásokat. Az asztalok között egy gitáros sétálgat, a zene amit játszik pont passzol a „díszlethez”, kicsit beljebb a tér közepén gyerekek szaladgálnak, távolabb, a templom előtt kis csoport, gyertyákkal a kézben.

Ha nem virítana a sarkon egy óriási Starbucks logó, azt mondanám, tiszta „Volt egyszer egy Mexikó”, de az összkép így is autentikus. Az már egyértelműen látszik, hogy itt más lesz, mint a tengerparton, és ez jól van így, Mexikó egy sokarcú ország, azért (is) jöttünk, hogy minél többet megismerjünk belőle.

Jóllakottan indulunk vissza a mi kis, khm, cellánkba, és kíváncsian várjuk a másnapot, hogy belevessük magunkat Queretaro felfedezésébe.

Pár óra alvás, némi berendezkedés és egy bűnrossz kávé után újra az óváros felé vesszük az irányt. Az a helyzet, hogy bár amit a hegyekről mondtak mégsem fedi a valóságot, az óváros hangulatáról látott/olvasott beszámolók egyáltalán nem túloztak, sőt.

Bolyongunk kicsit a szűk kis utcákon a színes, egyszintes, koloniál stílusú házak között, időnként belesve a nyitott kapukon. Majdnem mindegyik házban működik valami, legyen az cukrászda, kávézó, étterem, tetoválószalon vagy éppen szivarklub, de ugyanúgy több tucat „kispiszkos” ábécé, vagy éppen talponálló taco-zó is szembejön. Meg persze, mélyen vallásos ország lévén rengeteg impozáns, koloniál stílusú templom, amikből majdnem minden sarokra jut egy.

Az egyik legszimpatikusabb tulajdonsága az óvárosnak, hogy bár egyértelműen érződik a turizmus fontossága, mégis sokkal visszafogottabb és kulturáltabb, mint a korábban említett Puerto Vallarta és környéke. Persze itt is sikerül besétálni a „darálóba”, azon pár utca egyikébe ahol három méteren belül öt menüt dugnak az arcomba azzal hogy „háj senyor”, de összességében nem ez a jellemző.

Ebéd magasságában már majdnem jön a szokásos, „Google, hol főznek itt jól?” játék, de épp elsétálunk egy hívógató belső udvar mellett, és a hosszú évek alatt tökélyre fejlesztett hamiradarunk jelzi, hogy itt valószínűleg nem csalódunk.

És valóban, a hely szuper, csak egy baj van, hogy nem tudjuk a nevét. Sehol nincs kiírva, a Google sem ismeri. Egy pillanatra átfut az agyunkon, hogy most sétáltunk be a szervkereskedők csapdájába, de még ha így is van, főzni mindenesetre jól tudnak.

De nincs így, úgyhogy tele hassal (és hiánytalanul) sétálunk tovább, és közben arról beszélgetünk, hogy az óvárosban andalgás és az eldugott kis családi kifőzdék felfedezése szerves része lesz az itt töltött időnknek.

Viszont így, tele hassal már nem akkora móka fel alá kolbászolni, ezért átmegyünk turistába és felszállunk egy városnéző kisvonat(nak álcázott busz)ra, aminek az idegenvezetője, egy 70 körüli bácsi egy karmestereket megszégyenítő dinamikával kommentálja a látnivalókat.

Indulás után pár perccel az öreg úgy dönt, hogy minket, utasokat is bevon a műsorba, és mindenkinek, akire rámutat, el kell mondania, hogy honnan érkezett.

- Vera Cruzból!

- Mexikóvárosból!

- Tabascoból!

Sorban repkednek a válaszok, de amikor ránk kerül a sor és közöljük, hogy „de Hungría!”, az öreg arcára először mélységes döbbenet ül ki, majd lelkesítően instruálja buszunk népét, hogy „tapsoljuk meg magyar barátainkat”. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem ezért még soha nem tapsoltak meg, zavart mosollyal nyugtázzuk a hirtelen jött népszerűséget, nemúgy Lizi, aki kétszer is meghajol a „közönségnek”.

Útközben az öregtől többször is elcsípjuk a „Maximillian”, „ausztria” és „hángöri” szavakat. Kíváncsiságomat a Wikipédiába fojtom, ahonnan gyorsan kiderül, hogy I. Miksa Habsburg uralkodó egyben mexikói császár is volt, miután a mexikói royalisták „felajánlották” neki a trónt. Beszarás. Nekünk bezzeg csak a túlárazott szuveníreket ajánlgatják.

A következő pár nap is hasonlóan könnyed sodródásban telik, egyre mélyebbre merészkedünk szűk kis utcák labirintusában és a következő kedvenc helyeink megtalálásában. Az egyik mellékutcában ráakadunk, egy kis argentin étteremre. A tulajdonosok, egy argentin házaspár elmesélik, hogy a hely előtt álló, korához képest egész szép állapotú Volkswagen bogárban már bejárták a fél világot (két gyerekkel), és most épp itt vannak, de nemsokára visszapöfögnek a kis bogárhátúval Argentínába.

img_20210727_124751.jpg

A magyar és argentin konyha rejtelmeiről szóló beszélgetést az „igazi” szakács is meghallja, egy mosolygós nagymama dugja ki a fejét a konyhából, látszik, hogy nem most hallotta életében először azt a szót, hogy „gulyás”.

Vasárnap reggel felkerekedek, hogy elmenjek megnézni a város szélén az El Cerrito nevű piramist, mert ugye „ahol régi kövek vannak, oda apának el kell mennie”. Érdekes, hogy míg máshol a hasonló romokat és látványosságokat sűrűn benövi az turizmus aljnövényzete, addig ennek – az amúgy nagyon is impozáns, majd’ 40 méter magas piramisnak – nem sok figyelmet szentelnek a helyiek.

Az egész hely ingyen látogatható, rajtam kívül még kb két ember kíváncsi a látnivalóra, ha nem számoljuk a bejáratnál álló, állig felfegyverzett rendőrt. Elég furcsán fest szegény komplett rohamfelszerelésben, majdnem meg is kérdeztem, hogy minek ide ekkora tűzerő, a piramist azért csak nem lopja el senki.

De végül jobban látom nem firtatni a dolgot, amúgy is eléggé ki lehet szegény amiért ide osztották be strázsálni.

Ehelyett inkább alaposan körbejárom a piramist, és kihullott régészethallgatóként magamba szívom a hely hangulatát, kivételesen zavartalanul. A hasonló helyeken ugyanis, mint például legutóbb a Teotihuacannál, szó szerint 5 méterenként jött valaki obszidiánkoponyát vagy jaguárhangot utánzó sípot eladni.

Ez utóbbi amúgy poén, és van annyira élethű, hogy ráhozza az emberre a frászt. Ebben a közegben érthető, de elképzelem, milyen lenne éjjel 1-kor ellőni egy ilyet a Gazdagréti lakótelepen, aztán várni a Fókusz stábját meg a Katasztrófavédelmet. :)

Este történik még egy említésre méltó szösszenet, kinézünk egy szimpatikusnak tűnő éttermet a közelben, de odaérve kiderül, hogy itt bizony tombol a buli, és mindenki izzít az esti Mexikó – El Salvador meccsre. Sajnos korosztályos a hely és Lizi csak este 8-ig bulizhat kedvére, de abba legalább belead mindent, önfeledten táncol az asztalok között az üvöltő mexikói muzsikára, a helyiek nem kis örömére, akik tapsolva kísérik a műsort, időnként egy-egy félhangos „arriba”-t bedobva.

Mi meg csak ülünk, és nézzük ezt az 5 éves kis csodát, ahogy kimelegedve, széles vigyorral fürdik a figyelemben. Az egyik asztaltól odajön hozzá egy lány autogramot kérni, mire lekarcol egy csámpás L-betűt a papírra.

Közben összenézünk a szomszéd asztalnál ülő cabanero-kkal, együttérzően emelik fel a sörüket és a tekintetük egyértelműen üzeni: „öregem, nem fogsz unatkozni 10 év múlva”. Viszonzom a gesztust és az én telepatikus üzenetem is egyértelmű: „tudom”.

Ahogy eltelik a hétvége, visszarázódunk a hétköznapi rutinba, némi utánajárás után Lizinek is találunk egy szimpatikus játszóházat/napközit, hol máshol, mint egy biliárdteremmel szemben. Hiába, a Láthatatlan Kéz. Még jó, hogy otthon bedobtuk a bőröndbe az egyik dákót, biztos ami biztos alapon.

Összességében jól telnek a napok, szépen gyűlnek azok az élmények, amikért érdemes úton lenni, de valami mégis fura, valahogy olyan felemás a hangulatunk, de magunk sem tudjuk megmondani, miért. Még.

Vannak helyek, mint például Puerto Vallarta vagy Bucerias, ami első látásra magukkal viszik az embert, és ezek szerint vannak más helyek, amiknek kell némi idő, hogy megszerettessék magukat. Ezzel a gondolattal próbáljuk elhessegetni a felemás érzést és közben izgatottan tervezgetjük, hogy mit csinálunk majd, amíg itt vagyunk.

Montezuma közbeszól

Előbb vagy utóbb a legtöbb nyugati utazó aki Mexikó földjére téved szembesül azzal a kellemetlen mellékhatással, amit a helyi ételek fogyasztása okoz. Ezt a jelenséget hívják a helyiek viccesen „Montezuma bosszújának”, amit a legenda szerint, miután a spanyolok feldúlták fél Közép- és Dél-Amerikát, egy azték uralkodó bocsájtott minden jövőbeni idegen látogatóra.

Eddig abban a hitben ringattam magam, hogy a NASA által tervezett és májas hurkán edződött gyomromon nem fog az ilyesmi, de sajnos Montezuma bosszúja utólér minket, családilag. Nem tudjuk, hogy egy rosszul kiválasztott taco a hibás vagy esetleg Lizi hozta haza az oviból, de tény, hogy napokig csak gyónni járunk a mosdóba.

Ezen a ponton kezd el átfordulni és igazán erőt venni rajtunk az a felemás érzés, ami szinte az érkezésünk óta ott lappangott bennünk. Nem elég, hogy Montezuma minket is megtalált, sorban jönnek a dolgok amik egyre kevésbé teszik vonzóvá a hosszú távú maradást.

Először Lizi jön haza azzal az oviból, hogy márpedig ő nem akar többet menni, ami tudva azt hogy mennyire kis szociális gombóc, nem jó jel.

Utána a lokális kis bakalcslistánkról derül ki, hogy a legtöbb rajta szereplő tétel vagy nem megvalósítható, vagy nem érdemes megvalósítani. Napokig próbálkozom valahogy összehozni, hogy eljussak a közelben lévő hegyekbe körülnézni, de valahogy csak nem sikerül. Pedig a képek alapján megérné:

mirador-cuatro-palos-queretaro.jpg

De ez sajnos végül nem jön össze. A lakásnak hívott cellánk is egyre szűkösebbnek érződik míg a környék egyre hangosabbnak, a megérkezés után érzett „nyugi, meglátjátok jó lesz” érzésnek pedig már nyoma sincs. Eltelik pár nap ebben a langyos állóvízben, kimondatlanul is megfogalmazódik a kérdés, hogy „Hány pofont kell még kiosztania a Láthatatlan Kéznek, mire kapcsolunk”?

Egyik hétköznap egy koreai srác a következőt pár szót posztolja ki a lokális Facebook csoportba.

„Anyone up for a beer?” azaz „Ki van benne egy sörözésben?”. Pont ez a spontán löket hiányzott, egy óra múlva már a szokásos kis templomtér egyik bárjának teraszán ülünk Sunggal, egy jéghideg sör mellett beszélgetve a világ dolgairól.

Jól esik ez a pár órás sztorizgatás egy messziről jött sorstárssal, aki arra is emlékeztet, miért is vagyunk úton. Az felfedezés öröme, az újdonságok megélése/megértése, és azoknak a bizonyos „fú és arra emlékszel amikor” jellegű pillanatoknak a gyűjtögetése. Az egész életérzés.

Ez az. Ez hiányzik Queretatoból. Az életérzés. Végre sikerül megfogalmaznom, miben gyökerezett ez a felemás hangulat. Mire ezt jól megbeszélem magammal, pont hazaérek a csajokhoz.

- Figyelj Kincs. Én gondolkoztam…

- Tudom. Én is.

Ezzel összeül a családi kupaktanács, és 2 igen, 0 nem, 1 tartózkodás (Lizi) mellett eldől, hogy Queretaroból ennyi bizony elég volt. Voltak szuper pillanatok, de itt az idő továbbállni.

Nade hova is? Mérlegeljük egy pár napig a lehetőségeinket, és végül egyöntetűen a Yucatán félsziget mellett döntünk. Hiányzik a tenger közelsége, meg az a bizonyos nyugi, amibe Puerto Vallartán belekostóltunk.

De előtte, ha már itt vagyunk az ország középső részén, eszünkbe jut, hogy van még itt egy hely, amit nagyon meg akartunk nézni: Puebla.

Nem bonyolítjuk túl a dolgot, pár órán belül már minden busz- rep- és egyéb jegy megvan. Valahogy az a felemás hangulat is eloszlani látszik, és a helyét újra átveszi egy másik érzés.

Az a bizonyos „nyugi, meglátjátok, jó lesz! Vacsi! Menjünk el vacsizni! Tudjátok, van az a jó kis argentin hely…” :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csaladhataroknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr2516649442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Család Határok Nélkül

Kalandos szösszenetek úton-útközben, őszintén, nyitottan, kicsit viccesen, önkritikától sem mindig mentesen (nem csak ország)határokon át, miközben kis családunk keresi a helyét a nagyvilágban. Kipróbálunk, megnézünk, megkóstolunk, felfedezünk és rádöbbenünk, ha szerencsénk van, talán egy kicsit meg is értünk.

Friss topikok

Címkék

süti beállítások módosítása