Mexikói kalandozások #5 - Puebla: Piramis, Vulkánok és a Tücskös Rétes

- Kincs, van egy ötletem! Mi lenne, ha elmennénk Pueblába?

- Miért, mi van ott?

- Hááát, ott van a világ legnagyobb piramisa, meg Mexikó legnagyobb vulkánjai, meg...

- Szóval kövek?

- Igen, de állítólag a kaja is szuper, meg az óvárosa is nagyon szép, meg... mondtam már hogy ott van a világ legnagyobb piramisa?

- Oké, jól hangzik, de nem az volt a terv, hogy repülünk egyből Cancúnba?

- Deee, de megnéztem. és Pueblából is megy gép. Csak egy hét, megnézzük, aztán uzsgyi Cancúnba... Léccilécci!

- Végülis, ha már Queretaroban úgyse maradunk olyan sokáig… Benne vagyok, menjünk! Miért is ne?

Valahogy így kezdődik spontán kis elkalandozásunk Mexikó egyik kevésbé ismert városába, Pueblába.

puebla_1.JPG

Na, de hogyan jutunk el oda, hiszen repülő nem jár? Marad a buszozás, amiről amúgy is kellemes emlékeink vannak korábbi látogatásunkból, és röpke 10 perccel, illetve pár kattintással később hivatalossá válik, hogy még egy színes rajzszöget kitűzhetünk majd a jövőbeni házunk falát díszítő világtérképre.

A következő napok, ahogy ilyenkor szokás, intenzív guglizással telnek, és csak úgy repkednek a “képzeld azt olvastam, hogy…” illetve “fú és azt tudtad, hogy…” kezdetű mondatok. Kincsem türelmesen tűri túláradó lelkesedésem… Hiába, ismer mint a rossz pénzt, és ha egyszer piramisok meg magas hegyek vannak a láthatáron…

Még pár nap, és már száguldunk is az autópályán a buszpályaudvar felé, magunk mögött hagyva Queretaro-t, annak minden felemás benyomásával együtt.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy vannak helyek Mexikóban, ahol a külföldi utazók jelenléte teljesen megszokott látvány, mint például a tengerpart, a különböző óvárosok, vagy akár a Starbucks, viszont...

...a queretaroi buszpályaudvar nem ilyen hely. Jó pár csodálkozó tekintetet vonz, amint a mi kis “furcsa nyelvet beszélő” családunk a teljes menetfelszerelésünkkel együtt (ami jelenleg három bőrönd, két hátizsák, na meg a “boci”) utat tör magának a várótermek között, azt keresgélve, hogy melyik állásról indulunk majd.

Amíg a buszunkat várjuk, egy gyors gondolat az itteni távolsági buszozásról. Ha valakinek esetleg egy olyasmi kép jutna eszébe, hogy “mexikói távolsági busz = öreg kiszuperált járgány amit az imádság tart össze, amint százzal robog a tátongó szakadék szélén, fedélzetén élőzenével és baromfiudvarral”, az téved.

Bírnak ezek 120-at is. Najó, viccen kívül. Ez a leírás inkább a helyi buszokra jellemző, legalábbis ami az élőzenét illeti.

A távolsági járatok ellenben európai társaikat is megszégyenítően minden jóval felszerelt, szuperkényelmes, guruló hotelek, amiből egy épp beáll elénk, hogy elvigyen minket Pueblába.

Így vágunk neki a közel négy órás útnak egy ilyen mintapéldány fedélzetén, ami ráadásul emeletes is, úgyhogy a kilátás is pipa. Lizi elmerül egy mesében, Kincsem pihizik, én pedig izgatottan várom, hogy mikor tűnnek fel a láthatáron a Puebla ‘híres’ vulkánjai.

Érdekes dolog ez amúgy. Az ember elindul, hogy felfedezze a világot, élményeket gyűjtsön és lásson új helyeket, de az internetnek hála ez egy kicsit már az előtt megtörténik, hogy egyáltalán elindulna. Ez valahol szuper, hiszen lehet előre tervezni, másrészről viszont kicsit elvész a valódi felfedezés öröme.

Néha belegondolok, hogy milyen lehetett mondjuk a 19. században utazónak lenni, és úgy látni helyeket, hogy az ember előtte nincs “felkészülve” rájuk. Ilyenkor egy picit irigykedem ükapáinkra és ükanyáinkra. Aztán eszembe jut, hogy egyszer láttam egy múzeumban egy 19. századi fogorvosi rendelőt, és elengedem a dolgot. Jobb nekem itt a 21. században.

Ilyesmi gondolatok suhannak át a fejemen, miközben a dugóban araszolunk a városból kifelé, de szerencsére pár perc múlva rámcáfol a Láthatatlan Kéz, és út közben megint átéljük azt, amit már korábban párszor.

Amikor teljesen váratlanul ér egy hely, egy látvány, egy hangulat, vagy bármi, amire nem lehet felkészülni, nem lehet “megguglizni”, ezek csak úgy történnek, és pont ez bennük a jó.

Az út Pueblába is ilyen. Elképesztően szép tájakon suhanunk át, hatalmas hegyek, mély árkokkal szabdalt őserdő és végtelen zöld puszták váltogatják egymást megállás nélkül, mi meg tátott szájjal ülünk a buszon, magunkba szívva a látványt. Néhány kép és videó is készül, de nem adják vissza igazán a dolgot. Azért megpróbálom, hátha:

puebla_11.jpg

Puebla közelébe érve némelyest csalódottan nyugtázom, hogy a vulkánok ma “elbújtak”, de még így, vastag felhőréteg alatt is monumentális a látvány. Ha már itt tartunk, egy kis Lonely Planet-féle infómorzsa:

Mexikó kb harminc vulkánjából a három legmagasabb Pueblában található, név szerint (mély levegő) a Popocatépetl, az Iztaccihuatl és kicsit távolabb a Citlaltépetl. Aha. Igen. Tudom. Később a helyiektől tudom meg, hogy még ők sem próbálkoznak a kiejtéssel, egyszerűen csak Popó, Ica és Cita. No komment.

Ebből a háromból csak Popó szokott néha kitörni épp ezért nem is szabad megmászni (nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot), a másik kettő viszont úgynevezett alvó vulkán, úgyhogy szabadon látogatható.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, megyünk majd a vulkánokhoz is, de most még épphogy csak beáll a buszunk a pueblai állomásra.

Már rutinos taxivadászként (érts: Lizivel a kezemben) közelítem meg a taxisbódét, amiben egy idősödő hölgy operátor ül olyan képet vágva, mint aki 78’-ban bement oda, és azóta nem jött ki.

Mutatom neki a telefonomon az Airbnb-nk címét, arckifejezéséből arra következtetek, hogy nem csak azt tudja, hol van és hogy jutunk oda, hanem azt is hogy kik laknak ott. Név szerint.

Némi dicsőséges alkudozás után (ő mondott egy árat én meg elfogadtam) már robogunk is Puebla belvárosában a cél felé. Sofőrünk, Carlos, érzésem szerint a kelleténél többször látta a “Szállító” című filmet, erre tökéletes bizonyíték az, hogy a Google által 20 percesnek írt utat röpke 7 és fél perc alatt tesszük meg.

Szállásunk szerencsére az előzőhöz képest határozott előrelépés, összességében semmi extra, de a Pueblában tervezett egy hétre bőven jó lesz. Főleg mivel van emeletes ágy, így Lizi boldog, és ha Lizi boldog, az már félsiker.

Eduardo, a tulaj, nagyon kedves és udvarias, hosszan ecseteli, hogy mi hogy van, miközben végigvezet minket a lakáson. Olyannyira, hogy nincs szívünk közbevágni és közölni, hogy ennyire azért nem értünk spanyolul, mosolyogva, bólogatva követjük.

Egyre rutinosabb utazókként már megvan a kialakult koreográfiánk; megérkezés, kipakolás, szusszanás, aztán irány felfedezni, elsőként azt, hogy mit adnak errefelé enni.

Google barátunk egy szimpatikus étterem felé irányít minket, és mi naívan követjük, nem sejtve, hogy eddigi mexikói csatangolásunk egyik „legemlékezetesebb” gasztrókalandja elé nézünk… legalábbis én, a lányok ebből szerencsére kimaradnak.

Az amúgy határozottan szimpatikus étteremben elkövetek két súlyos hibát. Egy, megkérdezem a pincért, hogy mit ajánl, és kettő, arra a kérdésére, hogy “Ismerem-e a Poblano konyhát?”, azt válaszolom, hogy “nem”.

A leveseknél még egy húron pendülünk (ami nálam amúgy is sima ügy, hónapokig tudnék csak levesen élni, és ezen a fronton Mexikó nem fukarkodik az opciókkal), és végül némi vívódás után a “Birria” nevűre esik a választás.

A főétel is simának tűnik elsőre, egy ideje unom már a klasszik taco-enchilada vonalat, és kiszúrok a menün egy szimpatikus, kiejthetetlen nevű, “lepényszerű” dolgot, a leírás szerint hús, kolbi, sajt, hagyma, kukorica, szósz… meg még valami, egy spanyol szó amit még soha nem láttam étlapon (se).

Fel is teszem a leghülyébb kérdést, amit vendég pincérnek feltehet, mégpedig, hogy “ez jó?”, amire ő pont azt válaszolja, amit minden pincér a Ráday utcától Bogotáig, hogy “persze.”

Na. Szóval. Először a leves. Ha valaki még nem hallotta volna a “birria” szót, keressen rá, főzze meg, és majd ráér később hálálkodni. Ez valami ****esen király. Gyakorlatilag egy barbecue-leves, omlósra főzött marhahússal, ízre valahol a gulyás és a marhapörkölt között félúton, elegánsan csípős, egyszerűen… pff… najó, itt most leállok, mert ahogy ezt írom kezdek megéhezni, és nem is ez a sztori lényege.

Hanem a lepény. Meghozza a pincér, arcán sejtelmes mosoly, maga a cucc akkora mint egy pizza, itt-ott kibukik belőle némi szaft és olvadt sajt. Nekilátok, és jóízűen eltüntetem a felét, közben elégedetten nyugtázom, hogy ez bizony jó választás volt.

A felénél megállok hidratálni, kihordok ülve egy kisebb szívritmuszavart, majd folytatnám a mészárlást de feltűnik valami. Egy kis furcsa, ezüstös-barna színű cucc kandikál ki a lepényből. Kikotrom a villával, nézegetem, és egyszer csak jön a felismerés.

Basszus, ennek potroha van!”

Kincsem reakcióját inkább nem részletezem, Lizi mindenesetre úgy kacag, hogy majd leesik a székről, azt ismételgetve, hogy „Apa bogarat eszik!”.

És valóban. Úgy néz ki ráfutottam egy „tücskös rétesre”. Hirtelen minden értelmet nyer, a pincér reakciója, illetve a furcsa szó az étlapon. Nem ez az első eset, pár hete Mexikóvárosban már belenyúltam egy tál pirított termeszbe, de valahogy nem lettünk haverok. Ahogy most sem.

puebla_2.jpg

Mindenesetere különösebb mellékhatás nélkül nyugtáztam a tényt, hogy ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. A pincér azon kérdésére, hogy desszertet kérünk-e, majdnem azt válaszolom, mint a pingvin akitől megkérdezi a pultos a bárban, hogy kér-e jeget...

Hazafelé sétálás közben még egy kiadós eső is elkap minket, úgyhogy bőrig ázva, felemás szájízzel érünk „haza”. Ami egyszer biztos, hogy az első pueblai napunk során felejthetetlen élményekkel gazdagodunk, illetve egy ígérettel, hogy mostantól nem rendelünk olyat, amit nem értünk.

A további napokra a program viszonylag kiforrott, nagyjából a „szafari-piramis-vulkánok” terv mentén haladva szeretnénk felfedezni a várost és környékét.

Másnap bele is vetjük magunkat a felfedezésbe, egy egész vállalható kávé és némi belvárosi nézelődés után irány az állomás ahonnan a „Szafari-busz” indul. Bezony, merthogy ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy „szafari”, ami gyakorlatilag egy állatkert, ahova autóval is be lehet menni, és egy előre kijelölt úton, közvetlenül a szabadon bóklászó állatok között haladva lehet szájtátani.

Autó hiányában marad az erre a célra szentelt busz, aminek a dekorja kívül-belül passzol a rendeltetéséhez, Lizitől jön is az ilyenkor megszokott „anyaaztnézdésa… húú.. ésottnézdésmégaztis”…

Ami csak fokozódik amint beérünk a „bevetési területre”, és gyök kettővel haladva kanyargunk a kisebb gnú-, antilop-, zebra- és áruscsordák között, miközben mi és a velünk együtt utazó kb 6 másik ember hol a busz egyik, hol a másik oldalába gyűlik.

Személy szerint úgy vagyok az állatkerttel, mint a skót duda hangjával, kb 10 perc után ráunok, így engem az út felétől már kevésbé köt le a 14. párosujjú patás ami szembejön. Titkon reménykedek, hogy ha már ez egy ilyen „koedukált” intézmény, akkor látunk valami akciót, de nem, a ragadozókat nem itt tartják.

További bő egy óra araszolás után megállunk egy másik állatkertnél (!), ahol másfél óra szabadidőt kapunk, hogy amolyan kettő-az-egyben alapon jó pár hónapra előre telítődjünk az állati mókával.

Itt viszont legalább szembejön egy viszonylag új élmény, amivel más állatkertekben még nem találkoztunk. Mielőtt belépnénk a madárházba, mindenkinek a kezébe nyomnak egy kb ropiméretű, magokkal vastagon borított rudacskát, ami elsőre fura, de aztán kiderül, hogy miért is.

Amint belépünk a madárházba, több tucat apró, kék/zöld/sárga papagáj vesz minket célba, és hol jól begyakorolt alakzatban, hol magányos kamikaze módjára repülnek rá a kezünkben tartott zsákmányra.

Lizi, paramétereiből adódóan hiába nyújtózkodik, nem sikerül odacsalogatni egyet sem. Apaként megmozdul bennem az érzés a csalódottságát látva, hogy szívem szerint megragadnám az egyik papagájt, és közölném vele, hogy egyél azonnal a kislányom kezéből, te kis…, és mintha csak meghallották volna a gondolataimat, egyből ketten is rárepülnek a célra. Látni azt a sugárzó örömöt és lelkesedést, ahogy csak egy 5 éves tud örülni dolgoknak, mindent megér. Ezzel kb véget is érnek az említésre méltó állatkerti kalandok, irány hazafelé.

puebla_6.jpg

A következő pár nap többnyire munkával, illetve Puebla óvárosának és további gasztronómiai kincseinek (körültekintő) felfedezésével telik.

Hamár óváros, két helyet mindenképp érdemes kiemelni. Az első Puebla katedrálisa, ami, bár nem vagyok műértő, kívül belül fenomenális látvány, szerény véleményem szerint messze felülmúlja a mexikóvárosit, pedig az se volt kispálya.

puebla_8.jpg

puebla_9.jpg

A másik, szintén a belvárosban, sőt, a katedrális tőszomszédságában, a könyvtár. Mármint "A" könyvtár, s mint olyan, Mexikó, sőt, állítólag Latin-Amerika első könyvtára. Elnézve a polcokat megint eszembe jut milyen is volt az élet a Google, meg úgy eleve a nyomtatás feltalálása előtt. Mindenesetre gyönyörűen felújították és rendben tartják a helyet, sőt, bárki bekukkanthat az utcáról, ingyen és bérmentve.

puebla_10.jpg

Reggelente, a tetőteraszon a kávé mellett fel-felküldöm a drónt „körülnézni” (az eredmény a poszt végén látható, Puebla legfőbb látnivalóival együtt), de már nagyon benne van a bugi a lábamban, szívem szerint mennék már a piramishoz.

Erre sem kell szerencsére sokat várni, a hét közepe táján felveszem képzeletbeli Indiana Jones kalapomat, felkerekedek, hogy közelebbről is megnézzem magamnak a világ legnagyobb piramisát. A hét első felében mindent is elolvastam amit a piramisról tudni lehet, úgyhogy amíg várom a taxim, hogy átvigyen Cholulába (a szomszéd város ahol a piramis van) egy gyors történelmi és helyrajzi kitekintés.

Annak hallatán, hogy a „világ legnagyobb piramisa”, a legtöbben egyiptomra és a Gízai Nagy Piramisra gondolnak, ami, ha a magasságot tekintjük, abszolúte jogos. Csakhogy ha a teljes terjedelmet nézzük, a cholulai nagy piramis nyer. Bár „csak” 66 méter magas, az oldalai 450 méteresek, szóval majdnem kétszer olyan széles minden irányban, mind egyiptomi társa.

Ami igazán különlegessé teszi, hogy nincs teljesen kiásva, sőt. Első ránézésre egy egyszerű dombnak tűnik, olyannyira, hogy pár száz éve a hódító spanyolok még építettek is egy templomot a tetejére, ha már erre jártak (az más kérdés, hogy akkor is ráépítettek volna egyet, ha tudják, hogy piramis, de ebbe most ne menjünk bele).

6-cholula.jpg

Csak nemrég, az 50-es években jöttek rá, hogy ez bizony nem domb, úgyhogy ki is ásták gyorsan egy kis darabját aztán kitették mellé a „nyitva” táblát, azóta is biztosítva a folyamatos bevételforrást a cholulaiaknak.

puebla_7.jpg

Közben a taxim is megérkezik, a sofőr, Moises jó arc és meglepően beszédes, úgyhogy lehetőségem nyílik kicsit gyakorolni a spanyolt. A Cholulába vezető úton jó kedélyűen beszélgetünk a különböző helyi sörtípusokról, meg millió más dologról, amit nem értek. Mindenesetre megtudom, hogy a korábban általam is kipróbált helyi cucc, a Michelada, azaz paradicsomos sör nem egy konkrét ital, hanem egy ital kategória, és rengetegféle verziója létezik, köztük az „Ojo Rojo”, azaz „vörös szem”.

Megígérteti velem, hogy ki kell próbálnom, sőt, bedobja, hogyha szeretném, elvisz Cholulában a legjobb „véres szemet” készítő helyre. Bármilyen csábítóan hangzik, tartom magam a tervhez, ami mára a piramis, ami felé épp robogunk.

Az autópályán közben feltűnik a távolban a két vulkán, Popó és Ica, és a látvány átmenetileg véget vet rögtönzött spanyolnyelv- és italismeret óránknak, de ha már ilyen jól összehaverkodtunk, kifaggatom, hogy a legkönnyebben eljutni a vulkánokhoz.

Felajánlja, hogy szívesen odavisz minket valamelyik nap, sőt, mehetünk korán reggel hogy a vulkánoknál érjen a napfelkelte (gondolatolvasó az hombre), és még egy nagyon baráti árat is sikerül megbeszélnünk.

Szóval határozottan jól indul ez a felfedezős nap, és úgy néz ki jól is folytatódik, mert időközben megérkezünk Cholulába. Moises a piramisdomb lábánál tesz ki, az óváros szélén egy kis téren, ahonnan minden irányban hangulatos kis utcák indulnak.

puebla_5.jpg

A sarkon már tábort vert egy-két árus, de még elég korán van ahhoz, hogy ne induljon be az igazi daráló. Én sem sietek sehová, lézengek egy kicsit itt a téren. Egy öreg nénitől veszek egy kis zacskó cseresznyét, mi tagadás elég vastagon fog a ceruzája, ennyiért máshol konyakba és csokiba mártják.

Továbbsétálok az árusok között, lassú ütemben cseresznyézve, már rutinos nézelődőként sorban pattannak le rólam a „csak most, csak nekem” ajánlatok. Egyetlen árusnak viszont nem tudok ellenállni, standja felett nagy betűkkel virít, hogy „Kávé”.

Miközben fő a koffein-dzsúzom elbeszélgetünk, megtudom, hogy a piramisdomb tetejére félórás turnusokban engedik fel az embereket, az előzőt pont lekéstem, a következő egy óra múlva lesz, de ő annyira jó arc, hogy 100 pesoért elintézi, hogy felmehessek most.

Megköszönöm a kedvességét, de én már csak ilyen földhözragadt szabálykövető vagyok, meg amúgy sem sietek sehová. Kávéval a kézben sétálok vissza a felfelé vezető ösvény elejéhez, ahol a biztonsági őr faarccal beenged. Ingyé.

A felfelé vezető út kb olyasmi mintha az ember felsétálna a Gellért térről a Citadellához, meg is állok pihenni vagy kétszer. Hiába, nem vagyok már mai sütés, és bizony nem ártana visszahozni azokat a reggeli kocogásokat.

A látvány mindenesetre kárpótol bőven a befektetett energiáért, mind a templom, mind a kilátás Pueblára és a vulkánokra lenyűgöző, korzózok is odafenn egy bő félórát, újból és újból emlékeztetve magam, hogy épp egy piramison állok. Közben nagyon játszom a gondolattal, hogy felküldjem-e a drónt, de a marcona biztonsági őr bácsik (és nénik) nem sok jót ígérnek.

puebla_4.jpg

Ezzel kapcsolatban az van, hogy Mexikóban a drón mint olyan nem 100%-ig legális, bár amennyire eddig megfigyeltem ezt is kb annyira tartják be mint a közlekedési szabályokat. Ettől függetlenül jobb az óvatosság, nem egy videó kering a Youtube-on amint „szegény” gyanútlan dróntulajdonost megszabadítják némi peso-tól és/vagy a légijárművétől.

Nem szeretnék erre a sorsra jutni, de a látvány egyszerűen túl szép ahhoz hogy meg se próbáljam, ezért engedek a sötét oldal csábításának és felszállok a piramis melletti térről.

A téren járőröző rendőröket úgy néz ki pont nem érdekli, hogy mit csinál itt ez a „hülye gringo”, úgyhogy 20 perccel később győzedelmesen, tele memóriakártyával robogok vissza a lányokhoz, és izgatottan mesélem, hogy készüljenek, mert pár nap múlva megyünk Moises-szel a vulkánokhoz.

Ebben a pár napban tudatosul bennünk, hogy az ember bármennyire alaposan utánajár egy-egy helynek, nem tudja előre belőni, hogy milyen is lesz ott. Így utólag visszanézve, Queretaroból bőven elég lett volna max egy hét, míg itt Pueblában szívesen maradnék egy kicsit tovább mint a tervezett, de ez már csak így megy.

Elérkezik a vulkántúra reggele, Moises a megbeszéltek szerint hajnali 5-kor már itt van a ház előtt, járó motorral útra készen, ami rólunk kevésbé mondható el, főleg ami a „motort” illeti.

Félkómásan nézünk ki a fejünkből ahogy átsuhanunk a lassan ébredező Pueblán és Cholulán. Az út bő másfél óra, amit Lizi ki is használ, oldalra dőlve durmol a hátsó ülésen.

Moises megint szívesen spanyolozna, kár, hogy ilyen korán még a magyar se nagyon megy, de azért el-elbeszélgetünk, most épp arról, hol milyen gyümölcsök teremnek errefelé, meg hogy mi magyarok melyikből főzünk pálinkát, meg hogy mi az. Némi barkóbázás után Moises megérti a lényeget, és felkiált! „Oye! Tequila de fruta!”

Közben mögöttünk felkel a nap, amint egy hepehupás földúton döcögünk a „célhoz”, ami mint az pár perc múlva kiderül, egy tisztás. Itt is az a helyzet, mint a piramisnál, a látvány és a hangulat bőven megérte a korán kelést. A lányok más véleményen vannak, ők inkább a hátsó ülésen kucorogva pihiznek, amíg én megtöltök pár memóriakártyát a látvánnyal.

Hazafelé eltérünk a tervtől és Cholulában kipattanunk, de most a piramis helyett a belvárost vesszük célba, hogy még egyszer magunkba szívjuk ezt az autentikus hangulatot, amit eddig csak itt éreztünk Mexikóban.

puebla_3.jpg

Másnap reggel megint Moises vár minket a kapuban, de ezúttal a reptér a végállomás. Hihetetlenül gyorsan elrepült ez az egy hét, de maximálisan teljesült a terv. Moises-szel egész jól összebarátkoztunk ebben a pár napban, út közben hangosan ecseteli, hogy majd amikor legközelebb jövünk, akkor „majd ide visz, meg oda visz, meg a felesége főz cecinát (bármi is az) meg majd oye”… mi pedig mosolyogva bólogatunk, pedig a helyzet az, hogy fogalmunk sincs, jövünk-e még valaha errefelé.

Ebben az egész kalandban ez egyszerre a legszebb és legnehezebb dolog. Eszembe jut a klasszikus dalszöveg Horváth Charlietól: „olyan sok, amit látnom kéne még, és olyan sok, amit újra megnéznék”. Amikor 15 éve hallgattam, azt hittem, értem, de nem. Csak most kezdem.

Ezekkel a gondolatokkal nézem az alattunk távolodó Pueblát és örülök, hogy végül eljöttünk ide, a kis családi kalandgyűjtemény egy szuper fejezettel gazdagodott. Ha mostantól kezdve valaha bárki megkérdezi, hogy mi jut eszünkbe a Pueblában töltött egy hétből, csak mosolygunk és annyit mondunk:

A piramis, a vulkánok, meg a tücskös rétes.

És ahogy ígértem, egy rövid videó is készült, ilyennek láttuk Pueblát ebben az egy hétben:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csaladhataroknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr4916657956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Család Határok Nélkül

Kalandos szösszenetek úton-útközben, őszintén, nyitottan, kicsit viccesen, önkritikától sem mindig mentesen (nem csak ország)határokon át, miközben kis családunk keresi a helyét a nagyvilágban. Kipróbálunk, megnézünk, megkóstolunk, felfedezünk és rádöbbenünk, ha szerencsénk van, talán egy kicsit meg is értünk.

Friss topikok

Címkék

süti beállítások módosítása