A mexikói konyha, testközelből
Pattogatott töpörtyű, paradicsomos sör és a mexikói zöld kolbász, és a kérdés, hogy vajon hogy lesz a mangóból pálinka

 “Pedro, amigo mio, ma is konzerv vért iszunk” – ez a klasszikus mondat jut eszembe, ahogy a helyi szupermarket ‘salsa-osztályán’ toporgok lányos zavaromban, olyan salsa szószt keresve, ami nem okoz átmeneti vakságot, ha bőrrel érintkezik.

img_1009_1.jpg

Már vagy 5 perce tart a kétségbeesett keresgélés, amit csak tovább ront, hogy egy 8 éves forma kislány mellém szökell, és mosolyogva leveszi a polcról azt az üveget, amit én alig fél perce tettem vissza azzal, hogy „á, ettől meghalok”.

Régen, ifjú G.I. Joe koromban meg se kottyant az ilyesmi, sőt, imádtam sírva enni, de hát hiába, hogy is mondjam ezt szépen... amióta a B-oldal szól, bőven elég ha valami csak ’elegánsan’ csíp.

Ebből a szempontból Mexikó érdekes kihívás elé állít minket, lassan egyfajta játékos kihívássá válik az, hogy hogyan navigáljunk el a különböző chilik képezte gasztronómiai aknamezőn.

Ami a salsa és chiliszósz választékot illeti, az aztán akad bőven, az otthon is ismert jalapeno és habanero csak a jéghegy csúcsai. Ezt jól példázza az, a különböző salsáknak és chili-szószoknak egy egész osztályt szentelnek, ehhez hasonló választék csak tequilákból van, de oda majd később „megyünk”.

Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy az, amit a világon sokan „mexikói konyha” alatt ismernek, az valójában az amerikai behatású „TexMex”, annak jó kis burritóival meg chilis babjával, ami itt van, az egy cseppet más. Tudom, furcsán hangozhat, hogy a mexikói kaja mexikóban nem az ami, de végül is érthető, a legtöbben a Körútról ismerjük a kínai kaját, de lehet, hogy kapkodnánk a fejünket egy pekingi kifőzdében. Na de vissza a szószokhoz.

A becsületem és gyomrom megóvása jegyében leveszek a polcról egy szimpatikus üveget, aminek kupakján a „no pica” felirat díszeleg, de bevallom őszintén kicsit szkeptikus vagyok, ennek a „trükknek” már volt, hogy bedőltünk.

Nemrég ugyanis a saját bőrünkön tanultuk meg azt a helyi aranyszabályt, hogy a kifejezés, hogy „no pica” nem feltétlenül azt jelenti, hogy valami nem csíp, hanem inkább valami olyasmit, hogy „nem annyira”. Gondoltuk, hogy ezt majd jól kicselezzük azzal, hogy az étteremben rendeléskor majd azt mondjuk, hogy minden Lizzynek lesz...

img_20210605_090542.jpg

Azzal a két aprósággal persze nem számoltunk, hogy egy, senki nem veszi be hogy egy 4 éves kislány betol egy ráklevest, három csirkés tacot, egy félkilós burritot, egy sört meg egy jeges teát, illetve kettő, mint ahogy azt a 8 éves kislány példája mutatja, itt a gyerekek gyomra is saválló acélból van.

Továbbtolom a bevásárló kocsit, salsám már van, jöhet a tortilla. Kicsit visszasírom a jó kis Tesco-s „választékot”, nem kicsit megkönnyíti az ember dolgát, ha mindössze három opcióból lehet választani. Itt megint szembesülök a 12 méteren elterülő több száz különböző tortilla, nacho, tostada és egyéb mártogatnivaló adta lehetőségekkel, de már magabiztosan nyúlok az ismert márka felé.

A következő soron megakad a szemem valami érdekesen. Nagy csipszeszacskó, benne fura, vastag ’szirmok’, a zacskón malac képe. Az jó, gondolom magamban, amin malac van, azzal túl nagy baj nem lehet. Közelebbről vizsgálgatom, a nevét csak harmadszorra sikerül kiolvasni (chicharrones), megguglizom, mexikói jelmezbolt, nem jó, elírtam, na még egyszer, most a jó, ahhha! Szóval hogy ez gyakorlatilag egy pattogatott töpörtyű! „Huhú, hát te tuti velem jössz” felkiáltás kíséretében landol a zacskó malachéj a kocsiban, és gurulunk is tovább.

Rágcsink van, salsánk van, de igazából a vacsinakvaló a fő küldetés. Valami könnyű kaja a kitűzött cél (nem is lehetne nagyon más, egy emberes rakott krumpli ezen az éghajlaton veszélyes dolog), de különösebb terv nélkül futottunk neki a megvalósításnak, nyitott szemmel sétálgatunk a sorok között.

A zöldségek és gyümölcsök következnek, (szó szerint) hegyekben áll mindenhol a papaya, amiről egy másik klasszikus jut eszembe, rá is kezdek félhangosan az „amíg van, egy két jó falat, mert jó falat az csak akad” kezdetű örökzöldre. Már majdnem a „ha papayát ennél” rész jön, de Lizi ráteszi a kezét a kezemre, és komoly hangsúllyal közli: „Apa. Inkább ne énekelj.” Touché. Magamban folytatom kedvenc gyerekkori dalom dúdolását, ahogy a két nagy kupac az avokádó és a mangó mellé érünk.

Előbbiről azt érdemes tudni, hogy a mexikóiaknak olyan, mint nekünk magyaroknak fokhagyma, egyszerűen minden ételbe kell és punktum. Példa:

Még Mexikóvárosban volt szerencsém belefutni életem legjobb „halászlevébe”, ami annyira finom volt, hogy háromszor mentünk vissza és háromszor rendeltem ugyanezt, és komolyan elgondolkoztam, hogy elkérem a szakács képét hogy a tárcámban hordhassam. Nem túlzás, *****jó volt. Lényegében egy testes halászlé, azzal a különbséggel, hogy a halon kívül van benne rák és egyéb tengeri tyű, és…

Avokádó. Avokádó egy halászlében. Ezt az infót most hagyom leülepedni.

00100dportrait_00100_burst20210504190507557_cover.jpg

Tudom, hogy sokaknál ez szentségtörés kategóriába esik, szinte látom magam előtt megboldogult nagymamámat, akinek ezt hallva megállna a kezében a fakanál, és csak annyit kérdezne: „Megháborodtál édes kisfiam?”

Ha már a leveseknél tartunk, van a skálának egy másik vége is. A sopa de azteca, azaz a tortilla leves. Azon ételek egyike, amit egyáltalán nem értek. Gyakorlatilag egy leves, ropogós tortillacsipszből. Ez kb olyan, mintha egy magyar étterem menüjén azt olvasnám, hogy „nógrádi ropileves”.

Utóbbi, a mangó, túl sok hozzáfűznivalót nem érdemel, hacsak nem annyit, hogy ami otthon az útmenti szilvafa, az itt a mangófa. Múltkor korán reggel elmentem futni (najó, najó, igazából kávéért), és visszafelé láttam, hogy az utcánk végén 8-10 nagyobb fa roskadásig van valami furcsa gyümölccsel. Két kérdés fogalmazódott meg bennem, az egyik, hogy mi ez, a másik, egyfajta kulturális sajátosság: vajon lehet belőle pálinkát főzni?

Előbbi kérdésre gyorsan kiderült, hogy ez bizony mangó, utóbbi miatt azóta is fúrja az oldalam a kíváncsiság.

Mindenesetre bedobálunk fél-fél kilót mindkettőből meg egy pár más gyümiből, és haladunk tovább a kajabeszerző körúton és mexikói konyha rejtelmeiben.

img_1445.jpg

Következik az italok és üdítők sora, Kincsem rutinos mozdulattal helyez 2-3 Arizona ájsztít a kosárba, míg én a helyi söröket fürkészem, a Corona egy betonbiztos választás, vicces, hogy errefelé, helyi márka lévén, mennyire ott vannak mindenhol, konkrétan az utcatáblákat is ők szponzorálják (kép mellékelve)

Mielőtt továbbgurulnánk, meglátom, hogy a Sol gyárt olyat, hogy paradicsomos sör (michelada), dobozos kivitelben, hát ezt nem lehet itt hagyni. A paradicsomos sörrel való találkozásnak amúgy külön sztorija van, és akármilyen bizarrul is hangzik, igazából határozottan jó cucc.

Pár hete végre asztalt kaptunk egy, az internet népe által nagyra tartott tengeri herkentyűs étteremben, és amikor a pincérlány megkérdezte, hogy mit kérek, visszakérdeztem, hogy mi ott a szomszéd asztalon az az érdekes kinézetű, pirosas színű ital.

- Michelada.

- Milyenlada?

img_20210521_182536.jpg

Erre jött egy olyan pörgőnyelvű magyarázat, amiből azt a szót tudtam elcsípni, hogy „beer”, gondoltam, túl nagy baj nem lehet. Volt némi meglepetés, amikor meghozta a Coronámat, és egy nagy pohár fűszeres paradicsomlevet.

- Elnézést kisasszony, ez mi? - kérdeztem, de közben valami olyasmire gondoltam, hogy „nem gondoltad hogy én ezt megiszom?”

- Michelada. Sör és fűszeres paradicsomlé. Tradisönel mexiken, nagyon finom. - mondta ő, de kb olyan arccal mintha arra gondolna, hogy „igyad hülye turista, nyugi, jó lesz.”

Szót fogadtam, és jó lett. Bizarr, de határozottan működik.

Kipróbáljuk a dobozos, előre bekevert verziót, hátha az is jó lesz. (nem lett jó – a Szerk.)

Rágcsink, salsánk, gyümink, teánk, (paradicsomos) sörünk, már van, de ezekből nem lesz vacsi, vagy ha mégis abban nem lesz köszönet, szóval itt az ideje megkeresni a komolyabb hozzávalókat, irány a húsos pult.

Egy kicsit mindig bajban vagyunk, amikor főzésre kerül a sor. Nagy elánnal vetettük bele magunkat a mexikói konyha felfedezésébe, abban a naiv reményben, hogy majd pikk-pakk kitanuljuk a fortélyokat és olyan quesadillakat, enchilladakat meg quacamolet kanyarítunk a konyhában, hogy csak na, de idővel be kellett látnunk, hogy ez azért mégsem ilyen egyszerű.

Nem adtuk fel teljesen, de úgy döntöttünk, ha mexikóit ennénk akkor inkább leugrunk a helyi „kispiszkosba”, ahol a jókedvű mamaciták olyan halas taco-t kanyarítanak fél kézzel, amilyet mi álmunkban se.

Így itthonra marad(na) a magyar/mexikói „fúziós” konyha, bár sajnos füstölt csülköt még nem találtam sehol, de titkon még reménykedek. Félreértés ne essék, nem panaszkodom, „jóízűen” elvagyunk az itteni ízek és konyhai hagyományok megismerésével, bár valamelyik éjjel májkrémes-füstölt tarjás-karaván sajtos zsemlével álmodtam, amint egy nagy tányér frankfurti levesbe tunkolom.

Na, de vissza a húsos pulthoz. Percek óta bámulok egy tálcányi „valamit”, odahívom Kincsem, és felteszem a kérdést, miközben a „valamire” mutatok, hogy „az vajon mi?”, kb azzal a döbbenettel ahogy ázsiai turisták csodálkoznak rá lila hagymás zsíros kenyérre. Elfordítom a fejem, olvasom a címkét.

Chorizo Verde. Azaz, zöldkolbász. Elképesztően groteszk, ahogy a négy, debreceni méretű kolbász ott virít a húsospult közepén, körülöttük a „normális” színű társaik. Ez kb annyira fura mint ha valaki úszómedencét építene piros csempékkel. A kérdés mindkét esetben ugyanaz. Miért?

img_20210604_195728.jpg

A választ, szokás szerint, Google barátunk adja meg. A tradicionális zöld kolbász attól zöld, hogy a származási helyén (Toluca) honos, élénkzöld színű paradicsomból is kevernek bele, annak leve adja a zöld színt. Ez végül is, érdekesen hangzik. Kipróbáljuk.

Közben megszületett a döntés, a menü egy borsós tokány jellegű ragu lesz, így a szükséges hiányzó alkotóelemek beszerzése után a kijárat felé vesszük az irányt. A lányok még tesznek egy gyors kanyart a játékosztály felé, mert Lizi látott valamit amit „meg kell nézni”, addig én az italosztály mellett elhaladva egy érdekes üvegre leszek figyelmes.

Jobban mondva, az üveg inkább egy 5 literes műanyag tartály, közelebből megnézve beigazolódik amit sejtettem. A címkén egy ízléstelen kaktuszrajz, alatta a szöveg: Tequila. Alatta apró betűs rész, amiből hiányos spanyol tudásommal annyit sikerül megfejteni, hogy ez bizony a „tequila ízesítésű szeszesital” műfajba tartozik.

Visszarakom a polcra, halvány mosollyal az arcomon motyogom magam elé: „Tablettás tequila. Beszarás.” Mexikó bizony minden napra tartogat valami érdekeset.

Ha már a tequilák soránál „sétálunk”, két gyors érdekesség.

Egy, hasonlóan a salsákhoz és a tortillákhoz, a tequila kínálat is elképesztően széles, érthető, hisz hazai pálya. Csak a tequilák kb akkor helyet foglalnak el, mint nálunk otthon az egész italsor egy átlag Sparban.

img_20210701_192056.jpg

Nyugalmazott „műértőként” itt-ott élek is a lehetőséggel, hogy megkóstoljam némelyik, otthon kevésbé ismert különlegességet, így tudtam meg, hogy…

Kettő, létezik egy helyi hagyománya a „helyes” tequila ivásnak, ami, számomra érthetetlen módon valamiért nem terjedt el a világon, pedig magasan veri a só-tequila-citrom megközelítést.

A szóban forgó „helyes” útja a tequila élvezetének az úgynevezett „La Bandera”, ami szó szerint zászlót jelent, és lényegében abból áll, hogy három felespoharat hoznak ki, az egyikben maga a tequila, a másodikban frissen facsart lime lé, a harmadikban a „sangrita” nevű, házi készítésű fűszeres paradicsomlé, és az ember ebből a háromból felváltva aprókat kortyolgatva fogyasztja a tequilát.

img_20210504_185356.jpg

Sokkal finomabb, nyugisabb, és összességében, kulturáltabb módja ez a tequila élvezetének, bár ez pusztán személyes vélemény.

Hazafelé battyogva arról beszélgetünk, milyen érdekes, hogy bár se vége se hossza a különböző helyi ételeknek, végső soron a legtöbb mégis ugyanabból a kb. 10-12 hozzávalóból építkezik. Szűk két hónap után még mindig nem világos, hogy mi egész pontosan a különbség egy enchillada és egy chilaquiles, vagy egy ceviche és egy taco között, de ez nem is baj, nem sietünk sehova. Illetve de, épp haza, mert az éhség nagy úr.

Otthon nekiállunk a főzésnek, de nem bírom ki, fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen is az a zöld kolbi. Optimista módon egyből kettőt is odadobok egy serpenyőbe, tíz perc és jön az igazság pillanata. Konklúzió: a mexikói zöld kolbász sz*r. Elnézést, ezt nem tudom szebben mondani.

Pár órával és egy jól eltalált borsós raguval később épp a főzés romjait takarítom a konyhában, kopognak, Paula, az amerikai szomszédunk vigyorog az ajtóban, kezében süteménynek látszó tárgy.

Nem tévedtünk, egy kis maradék almás/szedres/pekán diós desszert kandikál ki az alufólia alól, sűrű „jajigazánnemkellettvolnák” közepette nyúlok a tepsi felé.

Elmesélem, hogy jártam a zöld kolbásszal, az együttérző arckifejezésből arra következtetünk, ebbe a csapdába ők is belesétáltak.

Kincsemnek eszébe jut, hogy van egy kis dugi Gyulaink a hűtőben, és el is indul felé, amit én vegyes érzésekkel fogadok. Két oldal viaskodik bennem, az egyik, az a megmagyarázhatatlan büszkeség, hogy „na tessék, EZ kolbász”, illetve a másik, hogy azért mégiscsak limitáltak a készleteink ahhoz hogy csak úgy elosztogassuk.

Végül „nagylelkűen” megválunk kb két ujjnyi féltve őrzött kolbásztól, ami persze elsőre nem sok, kivéve, ha figyelembe vesszük, hogy (és nem hittem volna, hogy ez a mondat valaha elhagyja a számat) a legközelebbi Gyulai kolbász az óceán túloldalán van.

Paula is kicsit furcsán néz ránk és az alig pár centis darab kolbászra, de majd megérti. Mosolyogva megköszöni, és mielőtt elindul még megbeszéljük, hogy következő héten átjönnek a férjével vacsorázni, kanyarítunk egy jó kis gulyáslevest.

Kinyitom a hűtőt, hogy elrakjam későbbre a pekándiós sütit, és eszembe jut mit nem vettünk a boltban. Jól esett volna egy kis joghurt.

Szalonnával. Sok. Szalonnával.

Utólag jutott eszembe, hogy van még valami, valami új, amit Mexikó előtt nem volt alkalmunk kipróbálni. Ezt a képet csak úgy itthagyom, további hozzáfűzés nélkül.

img_20210507_125533.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csaladhataroknelkul.blog.hu/api/trackback/id/tr2016642952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Család Határok Nélkül

Kalandos szösszenetek úton-útközben, őszintén, nyitottan, kicsit viccesen, önkritikától sem mindig mentesen (nem csak ország)határokon át, miközben kis családunk keresi a helyét a nagyvilágban. Kipróbálunk, megnézünk, megkóstolunk, felfedezünk és rádöbbenünk, ha szerencsénk van, talán egy kicsit meg is értünk.

Friss topikok

Címkék

süti beállítások módosítása